Népfőiskola

Nem régimódi történettel kezdem, bár addig is eljut az esemény fonala.

Húsvétkor történt, most, csupán néhány napja, bár most is Húsvét nyolcadában vagyunk.

Elmondtam már egyszer -úgy emlékszem-, hogy a templomban a hívek, régen megszokott és a hagyományokhoz alkalmazkodó rendben foglalták el a helyüket a padban.

Önmaga úgy, hogy megtartotta falusias jellegét és belső atmoszféráját (értékeit), ezzel együtt élt mindazon lehetőségekkel, melyeket egyrészt regionális helyzete, vagyis a település-hálózatban elfoglalt pozíciója és az állam szubvencionális rendszere együttesen meghatároz, ezzel párhuzamosan olyan alkotó szellemiség alakult ki benne, amelyik lépést tartva a fejlődéssel, nem csak urbánussá, váro

Minden embernek fontos, hogy milyen jövő vár gyermekére. Hogyan tud beilleszkedni a világba, elégedett, boldog életet él-e, lesznek-e vágyai, tervei, és milyen eszközökkel fogja ezt elérni. Milyen körülmények között zajlik egyáltalán az élete.

Ki a kalapos ember?
Az a kalapos ember, aki kalapot visel a fején.

És aki a kalapot készíti, az nem kalapos ember?
Aki a kalapot, a kalapokat készíti, az is kalapos ember.

Köszöntelek benneteket illő tisztelettel. A jelenlevőket is, a távollevőket is. (A tanulókat is. A tanulóifjúságot. A ballagó diákokat.)
Kívánok még mindig sok sikert és áldást kérek rátok, a munkátokra.

Végtelenül kiszolgáltatott az ember -úgy látjátok ti is?- mondom most én, és tudjátok-e minek a kapcsán?

Egyedi és sajátos oka van ennek.

Mehetek autóval, biciklivel, vagy csak úgy gyalogosan, ráérősen, de a temető kapujának közelébe érve, mindig hangosan dobog a szívem. Lopva tekintek a tábla felé, vajon üres lesz-e végre, vagy most is hírül ad valamit, szomorú hírt, a halál hírét. Fiatal erős, életvidám emberek mentek el közülünk az elmúlt napokban, hetekben.

Lustán jön a tavasz, mint egyes hírportálon a friss hír.
Mindegy!

Ha kikeleti túra, akkor legyen! Kikeleti! Tavaszköszöntő. Szabadság-szimbólum.
Ha a forradalom és szabadságharc ünnepe van, akkor oda is bátor emberek kellenek. Felvállalók! Bevállalók!

Március 16-ára (szombaton) "Kikeleti gyalogtúra"-t szervezünk és egyben tisztelettel emlékezünk a 48-as forradalomra és szabadságharcra, melyet a kitűzött kokárdánk is jelképez.

Az útvonal:

Indulás a Takarékszövetkezet előtti térről, szombaton, délelőtt kilenc órakor.

Gyöngyházfényű gyémántkacagások élén eltörött az idő.
Lehulló alkony-napok súroló fénye fölszántotta földet. Jót nevet rajta az elmúlás.
Szürke fémhuzalok villámlása nyirkos tenyerek érintésére megállítja a szívet, míg meleg magma-tűztől perzselődik a föld.
Holnap már csikorgó sikítással üdvözli az ércmadár a felkelő napot.

Látszólag nem nagy esemény. Túlburjánzott itt vagy ott, vidékektől, népi szokásoktól, hagyományoktól függően.
Szép színes ha karnevál formájába mutatkozik, elrettentően csúnya ha a busókra gondolunk.

Lehet szolíd, visszafogott, kézfogóba hajló, mint nálunk, itt Dányban, három napig tartó vígságban, míg el nem jön húshagyó kedd napja.

Visszaemlékezni annyit jelent, mint újra érezni azokat az élményeket, amelyek máig hatóan élnek bennünk.
Az emlékezés persze lehet csalóka is, ha az ember legfrissebben megélt élményeit -múltbeli történetként- vetíti vissza, mintegy fordított projekcióként (belevetítésként) és így az átértékelt múlt nem más, mint a jelenvaló múltbafeledkezése.

A Rét köz -asszociáció: "Nincs egy árva fűszál a Rét-köz kelőben, (tudom, Aranynál "a torzs-köz kelőben- házai a mocsarasra néznek.

Szívesen emlékszem vissza régi időkre, azokra a padokra melyekben ültem, azokra a tanítókra, tanárokra, professzorokra akiket hallgattam. Vagy akikre hallgattam?

Ez jutott eszembe két hír kapcsán melyekről röviden szólok.
Az egyik hír egy megtalált, már-már sárguló papírra vetett sorokban, másik egy beszélgetésben ölt testet.

Egy kicsit messziről kezdem a történetet.

Azt mondja a kicsi lány a nagymamájának (miután az esti imádságot elmondták), "mama, ha majd te fölmész az Istenhez, a mennyországba, akkor szólj majd le nekem, hogy mit láttál."

Megtörtént ez a párbeszéd, tanú vagyok rá.

Kíváncsi a gyerek -mondja a realista.

Milyen érdekes a világ, ha jól megfigyeljük.
Beszédesen érdekes!

Bandukoltunk a havas hómezőn Andrással.
Az ökumenikus ima hét legutóbbi alkalmával történtekről beszélgetünk. Milyen üde, friss, tartalmas és sokatmondó lehet egy baráti, vagy inkább lelki találkozás, mint amilyen az imahéten résztvevők találkozása volt.
Üzenetet érő találkozás!
Kiderül az alábbiakban miért.

Minden ember tudja. Talán már a karonülő kisgyermek is.
Vannak események, időpontok, dátumok, meghatározó élmények vagy hallomásból ismert tények, melyeket az ember nem csak észben tart, hanem úgy része életének, gondolatainak, érzéseinek, látásmódjának, mint ahogyan része az embernek saját érzékszerve, szeme, füle, receptorok test-szerte, vagy maga a gondolat.

Családunk tagja külföldön tartózkodik egy ideje. Még tanuló.
Hazajön és mondja nekem, hogy ő valójában migráns.

Szívembe mar a szó. Mint áram szalad végig rajtam. Villanó kések hegyére szúrt szó, mely erőszakkal hanyattaszítja a puha létet.

Kis csapat, lehetettek talán tízen, férfiak, nők, sőt gyerekek is, lassan kapaszkodtak fel a falu melletti dombon. Kis emelkedés, de hihetetlenül nehezen járható ebben a hideg időben, amikor a gépkocsik letapossák a friss havat, korcsolya pályának is beillő síkos-jeges felszínt képezve.

Kedves Barátaink!

A hagyományos téli túránkat, (határjárás községünk körül), most nem a déli irányba, hanem észak felé indulva tesszük meg.

Az útunk célja, elérni Szentegyed feltételezett helyét, mely a tóparti településrészünk névadója lett.
Szent Egyed, görög származású Bencés szerzetes.

A középkorban vidékünkön számos kolostor volt. Ilyen lehetett Szentegyed is.

Az esti vacsorára, a disznótorra vendégeket vár a gazda.
Eljönnek a sógorok, testvérek, a két koma és természetesen családjaik. Így is lesz az legalább harminc fő, a gyerekekkel együtt.
Megadja a módját a vendégeskedésnek ilyenkor mindenki. Még az ilyen nehéz időkben is, amit most élünk.