Népfőiskola

Egy szép versidézettel kezdek. Mécs László pap-költő versével, melynek címe: Roráté a Balatonnál.

Rorátéról jöttem
Istenváró Ádvent sötétlett mögöttem:
éhes évezredek aszott-ugar vágya,
hogy az ég szomját friss harmattal áldja:
nyíljék a Föld áldott méhe és Megváltót
szüljön a világra.

Sokat elmondanak nekünk az életről, az álláspontokról, a közösségről, a faluról vagyis az itt élő emberekről a jelképek.
Egy ilyen jelkép például az utca vagy a tér elnevezése.

Az egyik este, jóval a sötétedés beállta után a temetőnkben a sírok között lépdelve, halottaink emlékére gyújtott gyertyák gyenge térvilágítása közepette mentem a "mi" sírjainkhoz. Ihletett pillanatok voltak ezek. Szorongás és öröm kimondhatatlan keveréke még most is él bennem.

A települési közösségek, de leginkább a falusi közösség látszólag nem több mint embertömeg. A matematika azt mondja erre, hogy halmaz.

Ezerágú napsugár fénye és melege világít és ég bennem. Kimenni a szabadba, vágyom az erdő illatát, az eső utáni erdő őszi rőt és tarka színeit látni, szőlőlevelek szépen meghalni készülő sárga, piros, zöld mintáit, elcsavargó pintyekkel beszélni, lusta örvös galambokat kergetni. Vagy csak állni a szilvafa alatt és beszippantani aromás, hűs leheletét.

Gyermekkorom (sőt ifjú éveim első felének) októberi dallamai szétfutnak bensőmben és az idegek útján betöltik egész lényemet. Mind a hetvenhét esztendőt megzenésítik és megszépítik. Visszamenőleg is és talán még előre mutatóan is.

Kedves dányi emberek! Barátaim, félig azok vagy egyáltalán nem azok.

Mindegy! Van egy közös dolgunk, ami összeköt bennünket. Minden dányit, minden magyart. Hogy mi ez?
Mondhatnám, hogy az oktatás. (Ma az oktatás, az iskola napja van, október ötödikén.) Ez is igaz lenne. Mondhatnám, hogy a közös hely ahol lakunk. Ezt sem cáfolhatjuk.

A szőlőtermesztésnek, szőlő- és borkultúrának vagy éppen a szőlőhegy-barátságnak egyik legfontosabb kelléke a gunyhó.
A mi vidékünkön, a dányi határban is építettek gunyhót az emberek, ideiglenesen, szalmából és innét-onnét összeszedett bot fából a dinnyeérés idején. Nem élte meg az őszt, a dinnyeszezon után lebontották. A dinnyecsősznek volt ez lakhelye ahol álomra hajtotta a fejét.

Ez a szeptemberi nyár nagyon jó lenne, örülhetnénk neki, sugárzó napfény, aszfaltot olvasztó meleg. De sajnos ilyen volt a nyár is. Csapadék nélkül, ráadásul.

Kedves barátaim és kedves Dányi Krónika olvasók.

Nem bűn az, ha valaki bevallja tévedését. Én most ezt teszem. Sajnálom, hogy mint középiskolai biológia tanár éppen ezzel kapcsolatosan kell kijavítanom a Szőlőről és borról írt kis elmélkedésemben ejtett hibát.

Ki ne ismerné Hamvas Béla méltán ismerős és üdítő, nagy szakértelemmel, irodalmi stílusban megírt művét A bor filozófiáját.

Ezerszer, vagy többezerszer talán végigsétálok a Szőlőhegy egyik "Fő utcáján". Szent Dónát szobra a sétaút egyik vége. De a leggyakoribb szakasz Papp János ex-polgármester úr szőlőjétől a határig tartó út.

Megmondtam ezzel sok-sok ismerősnek, hogy ez a Szőlőhegy Kóka területéhez tartozó Felsőhegynek nevezett dűlő.

Ahol a Dónátus kezdődik, ott ér véget a dányi határ. Erdősáv húzódik a két "regnum" között. Néhány lépésre a túloldalon Újfalusi János szőlőjének a felső vége. Eltéveszthetetlen, mert mint egy gerincbetegségben szenvedő öregasszony, hjlott hátú duófa van az út mellett.

Ne menjünk még át a határon, maradjunk a dányi oldalon. Van itt is seperni való elég.

Nem hiszem, más ember másként gondolja. A ünnepet. Ha mégis másképpen mint ahogyan én gondolom, az csak stílusbeli különbség lehet. Na meg lelki!

Nem hiszem, más ember másként gondolja. A ünnepet. Ha mégis másképpen mint ahogyan én gondolom, az csak stílusbeli különbség lehet. Na meg lelki!

Nem hiszem, más ember másként gondolja. A ünnepet. Ha mégis másképpen mint ahogyan én gondolom, az csak stílusbeli különbség lehet. Na meg lelki!

Kiszárad a földből minden víz. Kiszárad a test is. Csontsovány képletek ülnek tort bennünk. Élünk-e még valameddig. Él-e még az "élet" a "bio" vagy átadja helyét a következő félárva, félsivatagos nemzedéknek a szukkulens létnek.

Szomorúan olvasom a híressé lett író könyvét. A Homo sapiens-t. Végkicsengése: bennünket semmi sem tett boldoggá.

Fehér párnák, ágyneműk koszorúzta kórházi vaságy egyikén feküdt az ötöske. A 301-es szobában. Nem volt neve. Beteg volt. Kórházi kezelésre szoruló beteg. A nővérke így szólította: "na, ötöske hogy aludtunk".
Az ötöske értette a kérdést. Tudta, neki szólt, tehát illendően válaszolt. Nagyon jól aludtam kedves nővér, köszönhetően az esti gyógyszernek. Az altatónak.

Péter -nevezzük így- leteszi a mellette lévő kis asztalkára a tollat. Mellé rakja a keresztrejtvényt is. Elunta.
Kinéz az ablakon a tomboló augusztusi hőségben. Egy lélek nincs az utcán. Forr az aszfalt, gőzölgő kátrányos párafelhő lepi be az utat. Kénköves eső az ilyen. Szodoma is ettől pusztult el.

Rendezvényre szóló meghívók között turkál, beleolvas ebbe is, abba is.

Roncsolt idők egyik emlékeként él bennem a gyermekkor nehéz és egyben önfeledt számos élménye.