Ki tudja merre, merre visz a végzet

Úgy tartják, hogy az ember élete ünneptől ünnepig tart.
Ünnep mindig van, alkalom ünnepelni mindig adódik. Így teljes és így folyamatos az életünk.

A hétköznap?

A hétköznapokon dolgozunk. Ne feledjük azonban, hogy ahogyan dolgozunk úgy, olyan színvonalon és olyan értékkel, mértékkel tartjuk ünnepeinket is.

Nem írtam volna ezt le és az alábbiakat sem ha nem jöttem volna haza a templomból az imént nagy lelkesedés közepette, emelkedett lélekkel és nagyon optimista szívvel.

És ami a legfontosabb, az igazságra törekvéssel.

Az igazság ellentéte a hazugság, a tiszta szándék ellentéte pedig a csalárdság.

Nos, ezen utóbbiak közül, egyik sincs bennem.

A falunapok alkalmából tartott kibővített képviselő-testületi összejövetelt szombat délelőtt 11 órától a helyi önkormányzat.

Ezen részt vettek a testvér-települések küldöttei is és néhány meghívott "kívülálló" mert az összejövetel célja az volt, hogy megemlékezzünk községünk és Gyergyócsomafalva között létrejött testvértelepülési megállapodás 35 évvel ezelőtti eseményéről.

Ez egy szép gesztus, kár lenne bárkinek is vitatni.

Hogy 2025-ben emlékezzünk három és fél évtizede történt időkről, hogy felidézzük a 35 évvel ezelőtti eseményeket, ha szép vállalkozás is, de méginkább kockázatos, méginkább nehéz.

35 évvel ezelőtti képviselők egy része már nem él, az élőket is száz nehézség sújtja és az 1990 - 2010 között zajló élet sem ugyanaz mint amilyen a mai.

Talán mondhatjuk, hogy 2010 sok tekintetben vízválasztó a magyar politikai életben is.

2010 óta új képviselők vannak nálunk, új célokkal és másféle eszközökkel operálnak mint ahogyan az őket megelőzők tették.

Még ha formai követelményeknek meg is felel talán az ünneplés de a korábbi kapcsolat lényegét mégsem tudta visszaadni. Úgy értem a lényegét, hogy azok a viszonyok amelyek korábban voltak mára megváltoztak, a múltat ezért csak szóban lehet -ha egyáltalán lehet- felidézni.

Folytonosság valamelyest van a régebbi idők, a 2010 előtti önkormányzati munka és a mai gyakorlat között, de ez csak és talán kizárólagosan azokban az emberekben élhet akik 2010 előtt is a közéletben dolgoztak és valamilyen formában, ilyen-vagy olyan tisztségben, önkormányzati tagként vagy az önkormányzathoz közel álló intézmény, testület tagjaként láthatta jól, a 2010 előtti helyzetet.

A templomból hazafelé jövet Mariskával éppen erről az időről beszélgettünk.
Mariska is része és részese volt a testvértelepülési kapcsolatunk legfontosabb folyamatainak férjével Lalóval együtt.

Nem is kellett kérdeznem őt, hogy emlékszel- e még a testvértelepülési kapcsolatban zajló folyamatokra, emberekre, hiszen nagyon aktív és figyelmes volt ő akkor is, az emlékezet terén pedig szinte megbízható forrás, e mellett határtalan becsvággyal és odaadással álltak férjével együtt az önkormányzati munka mellé, a testvértelepülési kapcsolat színessége és tartalmi gazdagsága területén.
Ez mérhetetlen barátságszerető emberségük okán volt, amit tiszteletre méltó szeretettel és ragaszkodással végeztek és ez őket Erdélyhez és a csomafalvi emberekhez kötötte.

Mariska és férje Laló barátom mellett számtalan más embert is tudnék mondani, felsorolni más családokat is akik megérdemlik, hogy emlékezzek rájuk. Én lélekben most is emlékezem áldozatkészségükre, itt vannak előttem és bennem. Megilletődve szorítanék velük kezet.

Miért is? Csak egyetlen példa a több közül.

A két községnek a kapcsolatában, a községek küldötteinek akár csak a családokban való elhelyezése is magában hordozta a személyességet, a személyi bevontságot, ahogy mondanák most egymás aurájának átlépésével a szívek is összekapcsolódtak. Még a Szent II János Pál pápa látogatására ideérkező csomafalviak is a családok vendégszeretetét élvezhették bár nem kevesen jöttek.

Hogy intézményesítve lett kapcsolat, hogy a szállás az önkormányzat által kialakított szálláshelyen lett megoldva, miként alakította vagy miként befolyásolta a testvéri kapcsolatot, azt én kívülállóként nem tudom megmondani, mert nem élek az önkormányzat közelében.

Azt viszont tudom, ezért mondom is, ha kell figyelmeztetésként ha kell talán tanácsként, hogy minden intézményes forma ami az életben zajlik beleértve a személyi kapcsolatokat (vagy talán ezt leginkább) vagy a hivatali ügyfélszolgálatot -hogy igazgatási területre vonatkoztassak- minden jószándék és törekvés ellenére magán hordozza az egysíkúság veszélyét. A hivatal formában műkdő intézmény estén ez nem is hátrány a kivételezettség elkerülése végett, de a testvéri vagy baráti viszonyban már sok veszélyt hordoz magában.
Mert itt valóban élő emberi kapcsolatról van szó, amelynek a hivatali vagy hivatalos része nem mást és nem többet, mint a törvényességet biztosítja.

Amikor a program veszi át a találkozás természetes folyamatát, akkor egy számos más, idegen test vagy erő lép be az ember-ember kapcsolatba ami inkább a bürokráciához teszi hasonlóvá, mintsem az élő víz erejének a bennünket megváltoztató, átalakító, megszentelő hatásával érvényesülne.

Én azt mondom, hogy az ember az intézményes kereteket csak ott használja ahol egy-egy folyamatot vagy jelenséget tömegesíteni kell.

A baráti kapcsolat nem ilyen.

Hogy a világ változása hozta el a vendégfogadásnak ezt a formáját amit most itt is látunk, ez nem lehet vita tárgya.

A világ ugyanis tömegesít és nem egyénesít.
A világ hamis képben egyenrangúsít és nem színesít.
A dolgok úgy alakulnak a világban, hogy egyre erőteljesebb hatás éri az egyént és a kisközösségeket a lelki tényezők elhanyagolására és e helyett valamiféle szabványosítás átvételére.

Erre a megállapításra jutottam tegnap is, amit le is írtam, de elvitte a felhőbe a véletlen így nem jutott az nyilvánosságra, nevezetesen az a profanizmus ami kialakult a községünkben is, más településeken is, hogy a község búcsújának falunap jellegét-amikor a búcsú a falu ünnepe volt, a település védőszentjének megünneplésével- de e helyett és nem e mellett (sajnos) egy nagyon vegyes vigadalom nyert polgárjogot bennünk.

És visszatérve az eredeti gondolatra.

A székely Himnusz sorai nagyon is aktuálisak számunkra: Ki tudja merre, merre visz a végzet.

Tennünk kell azért, hogy ne a végzet uraljon bennünket, sodorjon kénye-kedve szerint,mint ahogyan szokták mondani a Lohegrinben ne a sors irányítsa a szerelmet hanem a szerelem a sorsot.

A sors a végzet, a szerelem az élő valóság.

Ha a kapcsolattartás egyik ismérve a személyesség, a személyhez kötöttség, akkor belátható, hogy a testvériesség mélysége és tartalma is mélyebb, sokrétűségében gazdagabb ha nem intézményes keretek között kapnak elhelyezést a vendégek. Éppen talán az emberszeretet kinyilvánításának lehetősége okán.

A történelem ugyanis nem ismételhető ugyanolyan formában. A folyó is folyik, az élet is változik és így nem lehet valójában ugyanabba a folyóba kétszer lépni, nem lehet egy eseményt ugyanolyan lélekkel és értékkel visszaadni mint az volt a keletkezés pillanatában.