Népfőiskola

Sokszor nem is cseng olyan jól ha azt mondjuk: oktatás.
Gondoljuk el amikor valaki "kioktat" bennünket, mi a véleményünk róla.
Vagy ha valaki oktatóan lép fel velünk szemben még rosszabb, mint a kioktatás mert ebben, vagyis az oktatóan való fellépésben már eleve benne van, hogy az illető lenéz bennünket. Nem gondolja azt, hogy tudjuk azt amit ő tud. Vagy még többet is!

Nem csak pedagógusoknak szánom az alábbi néhány gondolatot amit az iskoláról szeretnék írni, mert úgy hiszem ezeket (vagy még ennél többet) ők is tudnának mondani, írni.

Szegedet azért szerettem mert ott és akkor nagyon komolyan vették azt az iskolák amit csináltak. Legendás emberek oktattak, tele bölcsességgel, humánummal (és szigorral) ,megtelve emberséggel.

Az idén, január második felében is volt ökumenikus összejövetel (imahét) Gödöllőn.

Igen, ez az internetes portál is emlékeztet arra a hiátusra ami a dányi iskolát körüllengi.

Olvasom a dányi véleményeket a facebookon megjelent egy-egy eseményről.

Olvasom, hogy valaki kifogásolta, hogy az egyébként is az elvitelre kitett cukorkát ismert-ismeretlen személy felmarkolta. (És a nagyobb lopásokat miért nem ítéljük el ilyen vehemensen -szólt a válasz reakció).

Az emlékezésnek vagy ünneplésnek száz oka van és száz módja.

Oka lehet egy-egy névnap, születésnap vagy bármely más jeles alkalom amikor az ünnepelt közel áll hozzánk.
Az emlékezésnek is ugyanígy. Lehet virággal, rendezvénnyel vagy csupán egy gondolattal, egy elküldött sóhajtással.

Örök problémája a pedagógiának, hogy miképpen értékeljük a tanuló tudását.

Önkéntelenül is fültanúja voltam egy beszélgetésnek ahol arról panaszkodott az egyik ember, hogy hármas osztályzatot kapott a gyermeke. Hittanból!

Nem kívánok átfogó elemzést tartani arról az összefüggésről amely a tudományt és a vallást összeköti. Nem is lenne ez nekem tisztem, és valljuk be őszintén, vállalkozni sem mernék rá mert ez egy enciklopédikus nagy tudást és kutatást érdemelne, ami csak kevesek számára adatik meg. Én ezek közé sajnos nem tartozom, sok más társammal együtt.

Ha banális (elcsépelt) mondást szeretnék bevezetőül írni, akkor azt mondanám, hogy gyorsan múlik az idő. Gyorsan szaladnak a napok annyi bizonyos, és aki már több évet élt meg ötvennél, hatvannál (vagy még többnél) annak egyszerűen rohannak.

Kedves Barátaink!

Köszönöm mindazoknak, akik visszajeleztek korábbi "éhség" írásomra. Valójában, az ígéret szerint most is erről lesz szó.

A remény szava a mi szavunk.
Hinni mindabban amit csinálunk, vagy mások csinálnak és ez a közösség javát szolgálja.

Most, vagy régen, gyermekkorodban.

Nem voltál! Biztosan nem voltál.

A mai gyerekek nem tudják már mi a subrikálás.

Az Aprószentek ünnepén, karácsony után az iskolás gyerekek Dányban is meglátogatták a rokonokat, elsősorban az asszonyokat, hogy nekik jót kívánva, biztosítsák, a jövőbeni frissességet.

Mi is ez a szokás?

Karácsony napja van. Jézus születésének ünnepe.

Kívánok először is a Dányi Krónika minden kedves olvasójának áldott és békés ünnepet.

Sokan leülnek ma a családi asztal köré és az ünnep áldott üzenetében biztosan sokat mesélnek egymásnak. Az életről, a sorsról, hogyan is alakult az esztendő és mire is várhatunk, mit is várhatunk a következő év ünnepéig.

Miről jutott eszembe a szeretet-éhség kifejezés, ez a pszichológiában és a -furcsa talán- népművelésben használt összetett szó, mely folytatható még elismertség-éhség, kommunikáció-éhség, aktivitás-éhség és még egy sor olyan esetre vonatkoztató "éhség", amikor nem kapunk belőle eleget (szeretetből, kommunikációból, elismerésből stb) és vágyunk rá.

Az adventi időszakban is, -bár tudjuk a fő hangsúlyt, a várakozást,
a reménykedés lényegét és próbálunk ennek megfelelően élni-, az életünket a társadalmi történések is körülveszik, így nem vonulhatunk el a világtól mint egy remete, foglalkozunk ezzel is, sőt időnként keressük is a lehetőséget a minél pontosabb információk megszerzésére és a magunk álláspontjának a kialakítására.

Azt írom le az alábbiakban, hogy az adventi várakozás miként is történt akkor, amikor Jézus született, vagyis az időszámításunk előtti időben.

Amikor is a világ és a zsidók is benne természetesen "ezer évek óta" várták a Messiást. (A zsidóknál a mai napig sem jött még el, de a keresztények ezt másképpen hiszik).

A Duna televízió egy kisfilmet mutatott be községünkről.

Örvendetes, hogy a római katolikus egyház feje olyan bölcsen, szókimondóan és érthetően szól korunkat meghatározó jelenségekről, társadalmi problémákról.
Az egyház (és általában a kereszténység) támaszkodhat isteni igazságokra, és birtokolhat erőt, mely ezekből az igazságokból származik, ugyanakkor felépítheti a maga értékvilágát, hogy az elveszett, elhagyott, letűnt értékeket visszahozza.

Engem zavar -lehet, hogy mást nem- a mai közember -vagyis mi, az utca embere- arról, és csakis arról beszél amit mások kijelölnek nekünk.
Hogy érthetőbb legyek: nincs már nekünk saját témánk, saját mondanivalónk egymás számára. Majdnem azt mondtam, hogy saját gondolatunk sincs.

Hát hogyne lenne az! -vélhetjük első hallásra. Egyszerű összefüggés, több pénz, nagyobb boldogság.

Ezt úgy-e minden pedagógus tudja. Hogy készíti-e, használja-e, azt senki sem tudja, mert nincs már az a szervezeti forma amely arra hivatott, hogy időről-időre látogassa az iskolákat és ott mérjen, ellenőrizzen, konzultáljon, segítsen.

Olyan kor ez, amikor mindenki megy a maga feje után és erre azt mondják, hogy tanszabadság.

Több helyszínen tartottak, faluban, városban, határon túli magyar településeken megemlékező nagygyűléseket 1956 tiszteletére.

Községünk is ezek sorába illeszkedik.

Néhány mondatot erről a dányi eseményről, mely eleven, élő gondolatokat és valamikor átélt érzéseket hozott fel bennem is, mint olyan embernek aki már 11 éves lévén jól emlékszik a dányi dolgokra.