Fénnyel töltött szeles április

A kislány hamvas, szépen öltözött, sima arcú, kiegyensúlyozott és láthatóan boldog.
Vállán egy szimbólikus tarisznya, fehér nemezelt, derékig érően simul a testhez.

Az iskola udvara zárt, U alakú, az iskola épülete és a templom zárja körül. Sokan várakoznak az udvaron.

A rend úgy alakult, hogy a ballagó diákok az udvar felőli ajtón mentek be a templomba, az utcain jutottak ki a "szabadba" és egy kilencven fokos fordulattal a szűknek bizonyul kapun ismét a belső térre jutottak.

Apropó: szűk kapu.

Szimbolikus is lehet ez a kapu a jövő héten érettségiző diákoknak. Nem a vizsga nehézsége miatt, (nagyon sok a kitűnő érdemjegyet szerzett tanuló) inkább -felekezeti iskola lévén- a "szűk kapu" Mt 13-17 metafórája szerinti értelmezés miatt van jelen: A szűk kapun menjetek mert az az örök életre vezet, de nehéz mert önmegtagadást igényel.

Az érettségi vizsga előtt álló lány, egy pillanatra lemarad a társaitól, akik az osztályterembe vonulnak, hogy majd onnét kijőve találkozzanak a szülőkkel, a ballagásukat megtisztelő rokonokkal, barátokkal, dúsan megrakott szép virágcsokrok társaságában együtt örüljenek, boldog, önfeledtségben a hamarosan úrrá levő vizsgadrukk előtt.

A társaitól lemaradó kislány egy pillantást vet a templom udvari bejárata fölött olvasható evangéliumi szakaszra (melyet oly sokszor elolvasott már, ismerősen cseng vissza fülébe) de még egyszer, talán egy hosszabbá lett szünet előtt mintegy baráti búcsút véve tőle halkan újra elolvassa: "Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet" (Lk 19,10)

Mit mond neki ez az Ige? Nem csak elolvassa hanem el is gondolkodik annak értelme felett. Mint mindig is tette a tanítási órákon, ha valamilyen új ismeretre tett szert. És ez nem volt ritka, -lévén egy jó iskola amelynek padjait koptatta.

Elveszett talán ő, akit meg kell találni? És ha így is van akkor hogyan fog az Emberfia engem megtartani? (óh én balga, hát hányszor vettük ezt át hittan órán, világosan érhetően, mégis most valahogy új csengésében mutatkozik nekem. Egy új értelmezésben talán? Nekem szólóan?)

És egyáltalán, hogyan tudom én ezt összeegyeztetni a tanulmányaimmal.

Most is, mint mindig a dolgok mélyére szeretne látni és -ha lehet- ezekből a maga számára egy fogódzó támpontot építeni.

Ismeretek, példák, könyvek lapjai, ábrák, megjegyzések jutnak eszébe: "Jól ha tudod", suhan át rajta, a tankönyvi biztatás. Hatesztendős iskolai élmények sokasága, a legjellemzőbbek, legjobban hatók sora legelébb, majd sorra mind, mint amikor egy pillanat alatt lejátszódik az ember egész élete, álomban vagy álomszerű valóságban.

Az ember születésétől fogva, a földi élete végéig többször megújul -gondolja magban. Ez a megújulás egy testi folyamat, a testünket építő sejtek (szomatikus sejtek) újból és újbóli pusztulásával jár és ezek helyére új sejtek lépnek. Hányszor egy ember életében? Többször, nem csak egyszer. Talán hatszor, hétszer?

Egyetlen differenciált sejttömeg, az idegrendszer sejtjei maradandók. Mert ezek a sejtek valamit őriznek. Nem pusztulnak el nem is kell ezért újaknak lépni a helyükbe. Állandóak! Az ember egész élete során. A földi élet során.

Őriznek? Ha őriznek valamit, akkor az kezdetektől megvan. Attól kezdődően, hogy az Isten megteremtette az embert. Az embert, köztük engem is -suhan át rajta egy titokzatos valóság.

Az idegsejtekben van minden ami biológiai (tehát egyetemes az állatvilágra is vonatkozik) és egyben egyedi is, ami csak az emberre vonatkozik.

A tudás, az emberi érzelem, az összes pszichikai és lelki jelenség. Érzelmek, tudatok, akarat, szeretet, célszerűség,, vonzalom, munka és rekreáció. Minden pszichés tulajdonság, mely humán jellegű, bennünk van. A kezdetektől fogva!

Miért is ne lenne így? Miért is ne lenne valóságos, hogy az Isten (aki saját képmására teremtette az embert) megteremtsen benne egyúttal mindent, ami végtelen. Ami isteni. Az Istent teremtette meg bennünk, miként az Emberfiát! Mi is azok vagyunk. Vagy inkább azok lehetünk!
A jézusi értelmezésű Emberfia.

Minden dolognak a birtokában vagyunk. Minden tudás bennünk van. Nem csak tudás, de képesség is. Az élet és a világ újrateremtésének képessége.

Mind-mind születésünkkor már itt van bennünk.

Nem is lehet ez másképpen, hiszen az Isten nem teremt félkész "árut". A tökéletes hogyan teremthetne nem tökéletest. Hogyan teremthetne hiányokkal élőt, torz embert, utánzó kétkedőt, magát sem találó bolyongót. Hogyan teremthetne eleve elveszett embert, aki majd az élete során teherré válik saját magának is,a környezete számára is! Ez a "termék" nem menne át a "meó" szigorú ellenőrzésén.

Legyetek tökéletesek, mint Mennyei Atyátok tökéletes.

Legyetek, vagyis váljatok azzá. Tökéletessé! Mert eleve azok is vagytok. Azok is vagyunk!

És az iskola, hogyan lép be ebbe a folyamatba. A tökéletest nem lehet még tökéletesebbé tenni. Nem is ez az iskola rendeltetése. Nem lehet egy"Pót-Isten" Egy másfajta Isten.

Láttam egy kis faluban -gondolja tovább pillanatnyi élményét a maturandus kislány, az érettségi előtt álló diák, hogy egy térre leszállítottak egy hatalmas fát. Egy farönköt. Biztosan több volt két tonnánál a súlya.

Aztán jött egy ember. Véső volt a kezében és kalapács. A elektromos fűrész is.

Elkezdte a rönkfáról lehántani a részeket. Kisebbeket, nagyobbakat. A forgácsot is a vésőjével.

Mi lett az eredmény? Egy szép szobor!

Nem kellett neki mást csinálni, mint az erdőn termett hatalmas fáról minden fölösleges részt levenni, míg a szobor meg nem mutatta magát, a fa meg nem láttatta a maga rejtett kincsét.

Könnyű volt ez a művésznek? Igen könnyű, mert a fában eleve ott volt a szobor. Csak ki kellett hántani. Csak a feleslegeset el kellett távolítani. Kéz kellett hozzá, szem, látásmód és tehetség. Iskola kellett végső fokon hozzá, ami őt ilyen irányba, a művészet felé tökéletesítse.

Mi is ilyen szobrok vagyunk? Ilyen tökéletes alkotások? Azok, mégpedig a Teremtettségünk pillanata óta.

És ha igen, ha tökéletesnek születtünk akkor az iskolának nincs is más dolga, mint hogy eltávolítsa rólunk mindazt amit a Teremtő kifürkészhetetlen akaratával elrejtett, hogy lássék az ember. Az iskola az ember műve. Az ember nem tud tökéleteset alkotni. Így az iskola sem tökéletes, de annál jobban azzá válik, válhat, minél több bennünket elfedő, bennünket elrejtő felesleges dolgot el nem távolít rólunk. Mint a szoborról a művész.

Mindannyian az Isten teremtő társai vagyunk, lehetünk. Az iskola is, ha jól végzi munkáját. Ha el tud minden, bennünket beborító feleslegességet távolítani és ezzel láttatni engedi a művet. bennünket. Az embert. Az értelmes szabad, okos embert, aki hiszi Teremtőjének igazi voltát és méltóvá akar lenni hozzá.

Így keresi meg az Emberfia is az Atyának nagy művét, az embert, akit végtelen jóságával magához köt, miután a lehető legtöbb titkot feltár előttünk.

Megszólal a Gaudeamus az udvar egyik részén a másikon az elválás keserű tényét sirató dal.

A lány pedig mosolyogva, táncolva siet barátaihoz, hogy a pillanatokig tartó elmélkedése után élje a többekkel nap boldog élményét.