Nemzeti gyásznap: Trianon

Gyújtunk-e gyertyát ma félötkor?

Bátortalan, kapaszkodó kézzel markolja a levegőt a láng. Kilopja a levegőből az oxigént, fáradtan járja haláltáncát. Hányszor hal meg egy gyertyában a láng?

Hány halála lehet még nemzetünknek. Hányszor tagadják meg hazát bitorló bitangok, hányszor ülnek tort sápadt teste felett jólfésült urak.

KInek mennyit ér az árulás? Harminc ezüstért sorban álló csókkal hazudó árulók sora milyen messzire ér?

A józan gondolat trónjára vágynak a mai békességesek, remélt tisztulást kapnak a bűnbánóan mondott penitenciák.

Ma, az égő gyertyák lángja mellett feketébe öltözünk, történelmünk gyászruháját magunkra öltjük.

Vigyázni kell erre a fekete ruhára is, akkor is, ha fekete fellegekből fekete eső esik, fekete gondok festik mélyre homlokunk ráncait, fekete keretekben fekete kínok tartanak egybe bennünket.

Több mint száz esztendő gyásza terhel minket. Száz éves vezeklés mos tisztára bennünket. Akkor is, ha karvalykarmokkal tépik a nemzetünket, rablóhadjárattal veszik el kincseinket, akkor is ha szépeket hazudtak magyarok magyarnak magyarul, akkor is ha ezek lélekben megcsonkítottak bennünket.

Fekete gyász némít minket. Feketén festett gondolatainknak néma útját fekete rózsák szegélyezik.

Hol találunk szabadságot. Rendet. Jövőt.

Mikor némulunk el egymás becsmérlésében, mikor adjuk vissza bűnös módon szerzett javainkat egymásnak, a hazának a nemzetnek. Felszólítás nélkül. Fekete taláros bírói ítélet nélkül!

A fekete remények fekete lángokban tisztulnak, fekete-kormos történetet írnak.

Fekete gyásznapon múltrendszeri emlékek vérszegény öröme száraz ágakon fészkel.

Fekete emlékek gyásznapján sánta táncot lejt a történelmi nihilizmus.

Ez lenne az összetartozás napja?!

Ez a meghamisított történelem napja, amelynek rossz álmát nem múlasztja el a sallangos összetartozás, szőjjék annak szövetét bármely cifra rongyból.

Mindaddig így lesz, amíg a nemzeti önismeret által nem emelkedünk ki a puszta lét-formából, amíg ennek síkjában nem szemléljük önmagunkat, a múlt tiszta emlékeit és a jövő reményeit.

Mindaddig, amíg piros pünkösd hajnalának gyógyító ereje nem feszül ránk!

Mindaddig, amíg nem emeljük fel fejünket, hogy száz esztendő viharában edzett, önmagával is sokszor viaskodó és egymásnak sokszor ellenfeszülő, sok ellentmondást hordozó népünk magyarban, székelyben, rácban, zsidóban, németben és nemzetünket építő minden más nációban egy asztalhoz nem ül, mint az introitusban, hogy könyörögve és hálával mondja el eddigi életünk és szabadságunk, létünk hálaimáját.

Majdcsak megszabadulunk egyszer a sémáktól! A mindig mindenben egyformától.

Majdcsak lesz gondolatunk mely átszövi értelmünket, érzelmünket és szabad utat nyit nekünk mind a négy égtáj felé. Minden magyarnak. Minden magyarnak akinek fáj Trianon.