Bensővé válás

A bensővé válás pszichikai folyamat.

Hogy mi az útja annak a fiziológiai (élettani) folyamatnak amíg valamit (valakit) oly annyira szeretünk, vagy tisztelünk, vagy olyannyira jelentősnek tartjuk magunkra nézve, hogy szinte a bensőnk lényegévé tesszük, így komoly hatást gyakorol az ember életére, meghatározóvá válik egy egész élet során, -erről könyvtárnyi irodalmat olvashatunk.

A mai világ -mondanom sem kell- egy ilyen folyamatot lassan, vagy sehogyan sem épít az emberben. Vagy ami még ennél is tragikusabb, a gyermekben. Világot meglátó, valódi, építő érzelemmel felfogó folyamatot pedig éppen nem.

Ezért vagyunk felszínesek kapcsolatainkban, elhamarkodottak döntéseinkben, gyűlölködők mindennapjainkban, ezzel együtt egész személyiségünk labilissá válik.

A labilis ember ingatag. Befolyásolható és jellemző rá, hogy mindig annak ad igazat aki legutóbb szólt hozzá.

A labilitás valójában a tudás a hiánya. Nem arra gondolok, hogy nem tudjuk a magyar történelmet vagy nem tudjuk a másodfokú egyenlet oldóképletét, nem tudunk helyesen írni, még kevésbé beszélni, nem vagyunk járatosak a világhálón és így tovább, hanem az ember tudásából hiányzik az érzelem. Hiányzik az érzelmi intelligenciája.

Az érzelem is tudás és minden tudás tanítható.

A bensővé válás, és ezen belül is az érzelmi intelligencia egy sor pedagógiai, pszicho-pedagógiai lépés során lesz az ember személyiségének része.

Az érzelem, stabil és sérületlen idegrendszeren tud az kifejlődni.

Most csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a mai gyerekeket az internet korai használata érzelmileg elsivárosítja (vagy az érzelmeket hamis irányba vezeti) és mérhetetlen terhet rak a fejlődő szervezetre, az idegrendszer kimerítésével. Nem is szólva a hamis mintekövetésről amely az internet figurális megjelenésében érhető tetten.

Hogy ez így van, vagy így lehessen elsősorban a felnőtt társadalom bűne.

Ez csak közbevető (de fontos megjegyzés volt).

Nem élünk és a gyermekeink sem élnek kiegyensúlyozott társadalmi, családi, közösségi életet.
Ha egy társadalom nem kiegyensúlyozott, nem az ok - okozat összefüggésében él, akkor célt tévesztenek a tagjai.

Ma a társadalmunk nem célorientált, nem az ok - okozat szellemében él, hanem a manipuláció és ennek tőszomszédsága, a hazugság világát tárja elénk.

V.Imre volt a legjobb barátom a gyermek- és ifjúkoromban.

Imre szeretett énekelni. Tudott is.
Voltak kedvenc nótái amit mindig elénekelt eldalolt ha akár kettesben is voltunk. Nem kellett ehhez bor. Nem kellett.

Csak meg kellett nyitni azt a csapot amelyikből aztán áradt az érzelem, a tisztelet és szeretet. Az érzelmi intelligencia csapját, amit a család és a környezet épített a képletes boroshordó aljára, amelyben Imre élt, beleértve a társas kapcsolatokat is, a világnézetet is, az ember-ember között kiépült utakat is, a barátság és a szerelem útjait ebből nem kihagyva.

Imre érzelmi intelligenciája igen magas volt. Nem befolyásolta ezt az érzést vagy személyiségjegyet, hogy milyen iskolába járt vagy jártunk az általános iskola elvégzése után. Míg tanulók voltunk, Gödöllőre érkezvén a ritkán közlekedő, zörgő-csattogó dányi busszal, az állomásról én a besnyői buszt kerestem, ő pedig határozott (most is látom) léptekkel a MüM 202- es iparitanuló iskolába igyekezett ami a Petőfi téren volt. Világunk, lelki világunk hasonlított egymásra.

Felmegyek a világhálóra és azt a keveset amit tudok ennek kezeléséről, használom is.

Megjelent a képernyőn egy ismerős fiú, egy erdélyi srác, aki szerepelt Magyarországon is egy dal-vetélkedőn. Sikeres szereplés volt.

Na, szegény fiú, mondtam magamban akkor, te sem leszel már pacsírta szép Erdélyország vidékén. Téged is elkapott a gépszíj, a reklám-világ, a talmi büszkeség és sajnállak mert kiégsz idő előtt mint annyi más fiatal aki arra a pódiumra lépett amelyet te is használtál.

Téged is elvarázsolt a "Coca-Cola", mint honfitársaidat amikor azt megízlelték.

Mondtam is erdélyi barátaimnak ekkor: vége van a mi szeretett Erdélyünknek. Olyan lesz Erdély is mint amilyenek mi vagyunk.

Lepusztultunk a tiszta érzelmek tekintetében. Gyűlölködők, harcosok, az uniós forrásokért epedők lettünk és eltűnik előlem is örökre ezzel Csiki Ambrus barátom székely világa az ő örökös és kifogyhatatlan meséivel, történeteivel.

Az a világ megtartotta Erdélyt a mai időkre. A mai világ csak beolvasztja a népek színtelen tengerébe, mint az aranyat beolvasztják az olvasztótégelyekben.

Igazam lett? Sajnos igen.

László Attila erdélyi fiú akiről szólni akarok a megkezdett gondolataim után kiállt egy gitárral a kezébe a közönség elé. És énekelni kezdett tiszta, csengő, felnőtt énekeseket és művészeket is lepipáló hangján.

Őt nem bódította el csilli-villi díszlet, a műsorvezetők silány gondolatai nem fészkeltek szívébe. A zsüri, amelynek hivatása lenne az értékek kiválasztása pedig egyenesen primitív, nyomdafestéket nem tűrő szöveggel és a giccsek áradatával rontja el a fiatal lelkeket. A gyermek, László Attila elméjét, érzéseit nem irtotta ki a mai világ, sem Erdélyben, sem Magyarországon.

Mit énekelt, mit pengetett a húrokon?

Az én barátom, V. Imre nótáját.

Az anyáról énekelt, az édesanyáról aki betegágyánál kisgyermekkorában miként imádkozott, aztán a hűtlen kedvesről és az éneket elmondó szomorú sorsáról, hogy világkereső bújában nem tud sehol, semmivel vigasztalódni.

Mi volt ez, ha nem az érzelmi intelligencia megnyilvánulása!

Így maradt ez ránk nótáinkban, meséinkben és mondáinkban. Népdalaink kincsestárában őrizzük a múltunkat.

László Attila Wass Albert versét is elmondta, gitárjának pengetésével kísérve magát (Üzenet haza) és amikor a végére ért, "a víz szalad, a kő marad" utolsó refrénhez, hát nem maradt ekkor szárazon a szem.

Elindultunk a lejtőn lefelé. Nem mondhatunk mást közállapotunk és plebejus (populista) napi politikánk szemlélése után.

Ha túlzás is kimondom, hogy itt kérem bármilyen számot mutasson a GDP és a többi szólam (ami vagy igaz, vagy nem) de az ember, emberségét és magyarságát megmutató érzelmi intelligenciánk a mélybe tart.

E nélkül pedig még egy Magyarország - Örményország futballmérkőzést sem lehet felhőtlenül megélni.

Mint ahogyan a mellékelt ábra mutatja.

Imre barátom megrögzött Fradi szurkoló volt. Az én csapatom az Újpesti Dózsa.

Nem okozott ez problémát nekünk. Sem bennünk. Tudtuk a helyén kezelni a dolgokat.

Ma a pályákon az érzelmi intelligenciát a gyűlölködés váltja fel. De még milyen szinten!

A napi politikát ugyanez.

De ezt látjuk friss irodalmi Nóbel díjat kapott Krasznahorkai László esetében, megítélésében is.

Lesz itt valaha megbékélés?

A harag, a gyűlölet is az érzelmi megnyilvánulás. De nem intelligencia.

Az érzelmi intelligencia megléte össze tudná "rántani" a nemzetet.

Ez nálunk is, Erdélyben is hiánycikk.

Nem kellen "visszahívni" V. Imre barátunkat a mennyek országából, hogy lehessen meglátni azokat az időket amikor egymásnak barátai voltunk, amikor a barátsággal megszólal a lélek hangja.

Akár még egy nótában is!