Népfőiskola

Nem érzelem nélkül írom a következő sorokat, de igyekszem objektívnek tárgyszerűnek lenni.

Én is voltam t.i parasztember. Vagy inkább parasztgyerek. Nem csak származásomnál fogva, hanem a körülmények folytán is.

Szántó-vető ember volt a nagyapám és az édesapám is. Nekem sem szántak más sorsot születésemkor, úgy gondolom.

Anómia, anómiás társadalom a törvényszegő, a törvényt nem tisztelő, törvényellenes magatartást tanúsító társadalom. Így nevezi ezt a szociológia irodalma. A magyar társadalmat sajnos így tartják nyilván. Az "ügyeskedő" a törvényt kikerülő, a protekcióra építő ember, erre az állapotra "hajt".

Látom a facebook majdnem felrobban a dányi hozzászólásoktól, amit (amelyeket) annak a fényképnek közzé tétele váltott ki, amelyet a dányi határban vettek fel, a valamikori Öreg szőlőktől Kóka felé eső részen. (Ha jól látom)

Többször eszembe jut a gyermekkorom, ami talán semmiben sem külünbözött kortársaim életétől. Nagyjából. Talán abban igen, hogy miként kezeltük a pénzt. Ezt mindenki másként csinálta -hogy felhasználjam az ismert sláger mondattöredékét a helyzet valós leírására. A családban vagy egyénileg. Piros-tarka textília (selyemféle) zacskó jelenik meg előttem, amelyik az ágy "mellyíkibe" volt rejtve.

A kórház első emeleti szobájának fehérségébe belesímul az öt kórházi ágy. Betegek fekszenek rajta, szinte mozdulatlanul. Olyan a kép első látásra, mintha frissen hullott hótakarón egymás mellett szabályos elosztásban megfáradt tündérek feküdnének.

A kettős arccal ábrázolt mitológiai alak, Janus (Jánusz) még az istenek korából ránk maradt ókori római istenség a kezdetnek és a végnek egyszerre történő ábrázolása, aki előre is néz de hátra is tekint, akinek temploma háborúban nyitva volt, békében zárva, gyakran jelenik meg különféle ábrázolásokban az év utolsó napján.

Ritkán jár hozzánk a póstás. Nem mondom, hogy sohasem, de nem mindennapos vendég. Kedves, közlékeny ugyan -már ami a hétköznapi témákban belefér- szívesen hallgatom én is.
Most ugyan elsietett, de a póstaláda nem maradt érintetlen.

Kell-e cégér a jó bornak?
Úgy tartja a mondás, hogy a jó bornak nem kell cégér.
Egy másik népi mondás meg úgy szól, hogy néma gyermeknek anyja sem érti
szavát.

Kiderül hát ezzel, hogy "termékmegjelenítésről " van szó.

Igazán miről is?

Kedves népfőiskolások, kedves zarándokok, Dány község tisztelt Polgárai!

A kezemben tartok egy könyvet. Olyan "friss", hogy még a nyomdai munkák illata is érződik rajta.

Az 1969-ben végzett tanulóink, már 64 - 65 évesek.
A bölcsesség korába léptek.

Az 1969-ben ballagó dányi gyerekek, az általános iskolát 50 éve hagyták el.
Erre való emlékezettel szervezték meg a Gyöngyvirágban azt a közös ebédet, amelyre -még élő vagy elérhető- tanáraikat is meghívták. Előző írásom erről szólt.

Félszáz éve, 1969-ben végeztek az iskolában azok a mára már nagyszülőkké váló egykori eleven, friss észjárású, szorgalmas, tisztelettudó "kislegények" és kisleányok, akik 1954 szeptembere és 1955 augusztus 31 közötti időben születtek.

Ők találkoztak feleségüktől, férjüktől elkisérve, hogy ünnepi ebéd keretei között, terített asztalnál emlékezzenek a régi és persze a mostani időkre is.

Nem régimódi történettel kezdem, bár addig is eljut az esemény fonala.

Húsvétkor történt, most, csupán néhány napja, bár most is Húsvét nyolcadában vagyunk.

Elmondtam már egyszer -úgy emlékszem-, hogy a templomban a hívek, régen megszokott és a hagyományokhoz alkalmazkodó rendben foglalták el a helyüket a padban.

Önmaga úgy, hogy megtartotta falusias jellegét és belső atmoszféráját (értékeit), ezzel együtt élt mindazon lehetőségekkel, melyeket egyrészt regionális helyzete, vagyis a település-hálózatban elfoglalt pozíciója és az állam szubvencionális rendszere együttesen meghatároz, ezzel párhuzamosan olyan alkotó szellemiség alakult ki benne, amelyik lépést tartva a fejlődéssel, nem csak urbánussá, váro

Minden embernek fontos, hogy milyen jövő vár gyermekére. Hogyan tud beilleszkedni a világba, elégedett, boldog életet él-e, lesznek-e vágyai, tervei, és milyen eszközökkel fogja ezt elérni. Milyen körülmények között zajlik egyáltalán az élete.

Ki a kalapos ember?
Az a kalapos ember, aki kalapot visel a fején.

És aki a kalapot készíti, az nem kalapos ember?
Aki a kalapot, a kalapokat készíti, az is kalapos ember.

Köszöntelek benneteket illő tisztelettel. A jelenlevőket is, a távollevőket is. (A tanulókat is. A tanulóifjúságot. A ballagó diákokat.)
Kívánok még mindig sok sikert és áldást kérek rátok, a munkátokra.

Végtelenül kiszolgáltatott az ember -úgy látjátok ti is?- mondom most én, és tudjátok-e minek a kapcsán?

Egyedi és sajátos oka van ennek.

Mehetek autóval, biciklivel, vagy csak úgy gyalogosan, ráérősen, de a temető kapujának közelébe érve, mindig hangosan dobog a szívem. Lopva tekintek a tábla felé, vajon üres lesz-e végre, vagy most is hírül ad valamit, szomorú hírt, a halál hírét. Fiatal erős, életvidám emberek mentek el közülünk az elmúlt napokban, hetekben.

Lustán jön a tavasz, mint egyes hírportálon a friss hír.
Mindegy!

Ha kikeleti túra, akkor legyen! Kikeleti! Tavaszköszöntő. Szabadság-szimbólum.
Ha a forradalom és szabadságharc ünnepe van, akkor oda is bátor emberek kellenek. Felvállalók! Bevállalók!