Itt vagyTartalom / NEMZETI ÜNNEPNAP 70 évvel ezelőtt 1940. augusztus 30-án született meg az igazságos II. BÉCSI DÖNTÉS a Belvedere palotában

NEMZETI ÜNNEPNAP 70 évvel ezelőtt 1940. augusztus 30-án született meg az igazságos II. BÉCSI DÖNTÉS a Belvedere palotában


Beküldte detto - Ekkor: 2010 August 29

A bécsi döntések A Magyar Szent Korona Országainak részbeni visszaállításának, a két világháború közötti eredményes magyar külpolitikának és A KEMÉNY politikai megállapodásoknak az eredménye.

Az I. és a II. bécsi döntés révén az ország az igazságtalan, kényszer hatása alatt aláírattatott trianoni diktátum értelmében elvesztett területeinek azon részeit kapta vissza, ahol magyar nemzettestvérek voltak többségben.

Igazságos döntés súlyos áron - 70 éve tért vissza Észak-Erdély
forrás: Magyar Hírlap 2010. augusztus 27. 19:57

Az 1930-as évek végére a magyar politikai vezetésben megérett az akarat: ha tárgyalások útján nem tudják a Trianonban elcsatolt területeket visszaszerezni, akkor a fegyveres utat kell választani. 1938 őszén Budapest még egyértelműen elutasította Hitler ajánlatát, aki az egész Felvidéket ígérte cserébe egy esetleges Prága elleni katonai akcióban való részvéte-lért. Fél évvel később, Csehszlovákia széthullásakor azonban már akcióba lépett a magyar haderő is, gyorsan felszámolva a március 14-én a függetlenségét egyoldalúan kikiáltó Kárpát-Ukrajnát. Kárpátalja visszacsatolásával Magyarország egyértelművé tette: kész katonai úton is érvényesíteni revíziós elképzeléseit.

1940. június végén napirendre került Erdély kérdése is. Vjacseszlav Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa 28-án jegyzékben követelte a román kormánytól az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia, valamint Észak-Bukovina átadását. A meglehetősen harcias hangvételű ultimátum mindössze 48 órát adott Bukarestnek, hogy kivonuljon az ominózus területekről. Mivel a hitleri Harmadik Birodalom - tartva magát a kelet-európai "érdekszférák" felosztásáról szóló Molotov-Ribbentrop-paktumhoz - semmilyen segítséget nem ígért a románoknak, kénytelenek voltak meghátrálni. Ezzel azonban nemcsak az oroszok által követelt régiókat vesztették el, de precedenst teremtettek a Párizs-környéki békék által meghúzott határok megváltoztatására is.

Ezt a ziccert természetesen Románia többi szomszédja sem hagyhatta ki, amelyeknek területéből az első világháború után részesült. Így bejelentette igényét Dél-Dobrudzsára Bulgária, Erdély magyarlakta részeire pedig Magyarország. A gróf Teleki Pál miniszterelnök vezette kormány legszívesebben önerőből oldotta volna meg a kérdést. A Magyar Királyi Honvédségnek 1940 júniusában reális esélye lett volna a sikerre a román hadsereggel szemben. Már csak azért is, mert Bukaresttel szemben Werth Henrik vezérkari főnök akár a Vörös Hadsereggel is kész lett volna együttműködni. Ebből az elképzelésből azonban - a Moszkvával szembeni gyors román meghátrálás miatt - végül nem lett semmi. Magyarország így az adott világhatalmi viszonyok között (Franciaország térdre kényszerítése és Nagy-Britannia kontinensről való kiszorulása után) nem szánhatta rá magát semmilyen egyoldalú lépésre Berlin és Róma beleegyezése nélkül. A német diplomácia világossá tette: "megértéssel" viseltetnek a magyar területi igények iránt, ám a Birodalom katonai támogatására ebben az ügyben nem számíthatunk. Időközben a románok is igyekeztek elnyerni Hitler jóindulatát. Július 1-jével felmondták a határaikra vonatkozó - akkorra már gyakorlati védettséget úgysem jelentő - brit garanciát, ezzel is jelezve közeledésüket a Berlin-Róma-tengely felé.

Július 10-én gróf Csáky István külügyminiszter és Teleki Münchenbe utazott, ahol a Führer és Ribbentrop német külügyminiszter mellett olasz kollégája, Ciano gróf is jelen volt. A tárgyalásokon a magyar fél világossá tette, hogy akár fegyveres fellépésre is kész elszánni magát, amennyiben a magyar kisebbséget létében fenyegetik, vagy ha az erdélyi etnikai viszonyokat besszarábiai románok betelepítésével próbálnák eltorzítani. Telekiék hivatkoztak a Kárpátok felé irányuló szovjet terjeszkedés jelentette stratégiai fenyegetésre is. (Mesteri diplomáciai fogással tehát duplán is Románia ellen fordították Moszkvával szemben mutatott "gyengeségét".) A németek semmiképpen sem szerették volna, ha az angliai csata kezdetén két potenciális szövetségesük között katonai konfliktus alakul ki, így arra próbálták rávenni mindkét felet, hogy kétoldalú tárgyalásokon keressenek megoldást a vitás kérdésekre. Németország és Olaszország vállalta: rábírják II. Károly román királyt az egyeztetésre.

Végül csak augusztus 16-án Turnu Severinben (Szörényváron) került sor a találkozóra, amelyet pattanásig feszült hetek előztek meg. A Magyar Királyi Honvédség július eleje óta harckészültségben volt, kijelölt alakulatai a keleti országhatár mentén sorakoztak fel, kész támadási tervekkel várva a bevetési utasítást. Hasonló hangulat uralkodott a sorompó másik oldalán is. A határ mentén 1937 óta kialakított Károly-vonal tömve volt katonákkal, az összes közintézményben ki voltak függesztve az "Egy barázdát sem!", illetve a "Sem kapni-, sem adnivalónk nincs!" feliratú plakátok.

A harsogó soviniszta propaganda mögé bújó román vezetésnek azonban szembesülnie kellett azzal, hogy német és olasz szövetségesei a kelet-európai nyersanyag-hátország biztosítása érdekében elvárják tőle a jogos magyar igények legalább egy részének kielégítését, és nem fogják megvédeni egy katonai konfliktus esetén. Turnu Severinben még így is csak kisebb területi engedményekre mutattak hajlandóságot (mindössze nagyjából 14 ezer négyzetkilométerről lett volna szó), és elsősorban inkább lakosságcserét ajánlottak. Telekiék ezt természetesen visszautasították, s a delegációk augusztus 25-én minden érdemi eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztaltól.

Minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak a fegyvereké lesz a döntő szó. A magyar támadás napja már ki is volt tűzve augusztus 28-ra, ám erre a napra Hitler Bécsbe hívta egyeztetésre a két ország külügyminisztereit. A magyar delegációval kiutazott Teleki Pál is, ám a küldöttségek egyenrangúságának elvét tiszteletben tartva hivatalosan csak mint vendég volt jelen. Budapest és Bukarest között itt komoly tárgyalásokra már nem is került sor, Ribbentrop és Ciano hamar egyértelművé tette, hogy a feltételeket ők diktálják. Döntésüket 30-án közölték: Magyarország 43 541 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, ahol 2 633 000 ember élt. Abszolút többségük, 53,7 százalékuk magyar, 40,7 százalékuk román, mintegy 5,6 százalékuk pedig egyéb - elsősorban német (szász) - nemzetiségű volt.

A román külügyér, Mihail Manoilescu hazája új határait megpillantva rosszul lett és elájult. Magyarország és a visszatért területek magyar lakossága természetesen önfeledten ünnepelt, ám Teleki Pál nem tudott maradéktalanul osztozni örömükben. Addig követett semlegességi politikája ugyanis ugyanazon a napon siklott ki végleg, amikor Észak-Erdély felszabadult. Augusztus 30-án Hitler a döntőbíráskodásért cserébe felkínálta azt a "megtisztelő lehetőséget", hogy hazánk a három alapító - Németország, Olaszország és Japán - után először csatlakozhatott a Háromhatalmi Egyezményhez. Ráadásul a Führer kicsikarta, hogy a hazai németség kizárólagos képviselőjének ismerjék el, és kivételesen széles hatáskörrel ruházzák fel a gyakorlatban sokszor a Birodalom ötödik hadoszlopaként működő Volksbundot.

A bécsi Belvedere-palotában a huszadik század legnagyobb magyar diplomáciai sikerét érték el. Az európai történelemben párját ritkító eset, hogy ekkora terület ekkora népességgel puskalövés nélkül cseréljen gazdát - méghozzá az adottságokhoz képest az etnikai szempontok legmesszemenőbb figyelembevételével. Ribbentropot és Cianót azonban nem a magyarság sorsa iránt érzett elkötelezettség vezette a határok megrajzolásánál. Nagy-Britannia elleni küzdelmük csúcspontján biztosítani akarták a kelet-európai térségben a - legalábbis időleges - békét. Lehetőleg azonban úgy, hogy Erisz almáját a két nemzet közé dobva biztosítsák mind Magyarország, mind Románia egymással versengő hűségét a háború során. Teleki Pál egész politikai pályafutását az igazságtalan trianoni diktátum revíziójának szentelte, ám tragikus módon ezt csak nemzetstratégiájának másik pillére, az önálló magyar külpolitikai mozgástér feláldozásával tudta megvalósítani.

Hetven évvel ezelőtt tompa puffanás jelezte, hogy Joachim von Ribbentrop, birodalmi külügyminiszter befejezte a Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterrel közösen hozott II. Bécs döntés szövegének felolvasását. A puffanás az elájult román külügyminisztertől, Mihai Manoilescutól származott.

Mi is történt 1940. augusztus 30-án, Bécsben, a Belvedere palota Arany-termében, ami végül is a román külügyminiszter ájulásához vezetett?

Nem sokkal előtte a szovjet kormány felszólította a Királyi Romániát, hogy haladéktalanul adja át neki Besszarábiát és Észak-Bukovínát, s nem sokkal később a bolgár kormány is területi követelésekkel állt elő Romániával szemben. Románia szorult helyzetében úgy látta, hogy támogatót nemigen talál, s beleegyezett a kért területek kiürítésébe. Ekkor Magyarország is elérkezettnek látta az időt, hogy önerőből visszaszerezze Romániától a Trianonban elveszített Erdélyt, s csapatokat vont össze a román határon. A Hory András, korábbi bukaresti magyar követ által Turnu Severinben vezetett tárgyalások a magyar és román álláspont erős különbözősége miatt megszakadtak, s Románia ekkor döntőbíráskodásért Németországhoz, mint egyetlen patrónusához fordult, védelmet remélve tőle. Németország, melynek akkori érdekeivel nem fért össze egy magyar-román háborúskodás, vállalkozott is a szerepre, s a nyugalom biztosítása érdekében már előre megkérte a magyar kormány egyetértését, hogy az fogadja el a tengelyhatalmak - Németország és Olaszország - által majd hozott ítéletet.

Így került sor, ismét Bécsben, a második Bécsi döntésre, melynek következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, s ezzel Magyarország területe 43 492 km2-el és 2,46 millió lakossal gyarapodott.

A magyar öröm leírhatatlan volt, de ha kicsit józanul tekintünk az eseményekre, az ájult román külügyminiszter mellé a jelenlévő gróf Teleki Pál miniszterelnöknek, vagy a szintén jelenlévő gróf Csáky István külügyminiszter egyikének is el kellett volna ájulnia. Ez a mondat, de legalább is a második fele mindenképen magyarázatra szorul.

Vegyük először magát a döntést. A visszatért terület még a felét sem érte el a Trianonban elcsatolt 103 093 km2-nek, s olyan városok maradtak román kézen, mint Brassó, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Segesvár, stb. A visszatért lakosság is igen heterogén volt: a 2,46 millió lakosból csak 1 344 000 volt csak magyar, 1 068 700 volt román ajkú és 47 300 német volt. Ugyanakkor a továbbra is román kézen maradt Dél-Erdélyben durván 400 000 magyar maradt. Az új határ olyan szerencsétlenül (vagy szándékosan?) úgy futott, hogy az anyaországot Székelyfölddel összekötő vasútvonalat metszette, így Magyarországnak sürgős vasútépítésbe kellett fognia. És itt nem szólok az Észak- és Dél-Erdély között hirtelen megszakadt gazdasági kapcsolatokról, amely tény nem várt nehézségek elé állította az ottani lakosságot és a kormányt egyaránt.

És most jön a politikai megfontolás. Előre kell bocsátani, hogy a magyar kormány nem kereste a Német Birodalom kegyeit, sőt 1938 augusztusában kerek perec visszautasította a felajánlott fegyveres revíziót a Felvidék vonatkozásában. Továbbá az Anschluss óta egyre növekvő aggodalommal szemlélte a most már Magyarország nyugati határánál tornyosuló, s minden jel szerint háborúra készülő birodalmat, mely kéretlenül a szomszédja lett. Már az első Bécsi döntés, mely a pár hónappal előbb négyhatalmi egyetértéssel hozott Müncheni egyezmény következménye volt, s melyen való részvételtől a Müncheni döntést még vállaló Anglia és Franciaország ügyesen "kihúzta" magát, Németország lekötelezettjévé tette a Magyar Királyságot, kiváltképp annak népét, mely ezt követően a német Vezérben látta területi igényeinek megvalósítóját. Mindenki érezte, hogy a második Bécsi döntést, mely négyszer akkora területet juttatott vissza, mint az első Bécsi döntés, már nem intézhető el egy sima "köszönömmel", a német fél többet vár.

Ezt a németek is tudták, s nem is késlekedtek a számla benyújtásával. Még meg sem száradtak az aláírások a második Bécsi döntés okmányán, amikor a német külügyminiszter egy másik megállapodás szövegét nyújtotta át magyar kollégájának, gróf Csáky Istvánnak. Az okmány nem tartalmazott kevesebbet, mint azt, hogy a magyar kormány úgy engedélyezi a népi-németek szervezetét a Volksbundot, hogy azt a német birodalom pénzügyi és szellemi irányítása alatt állónak nyilvánítja, s szép fokozatosan elsorvaszt minden más népi-német egyesületet. Ez volt, egyebek mellett, az a trójai faló, ami a nemzetiszocialista ideológia magyarországi terjesztését szolgálta, s mely áttételesen, de végül is német "csatlóssá" tette Magyarországot.

Hát emiatt kellett volna egy másik puffanásnak is hallatszania a bécsi Belvedere palotában.

Dobai Miklós