Halottaink emlékére

Kép
Jézus dicsőségben feltámadt, ahogy mondta. - Ez az én reményem is!
Halottak napja. Egy nap, mely sokunk számára nehéz, néha elviselhetetlen, hiszen ilyenkor a gyertyák villózó fényében még inkább érezzük elhunyt szeretteink hiányát. Még fájóbb számunkra az elmúlás, a visszafordíthatatlan valóság súlya. Nehéz egy gyermeknek állnia a szülei sírjánál, de talán ennél is kegyetlenebb egy szülőnek gyertyát gyújtani gyermeke emlékére. Sajnos én elég korán megtapasztaltam, milyen fájó tud lenni anya és apa hiánya. A következő néhány sor hosszú évekkel ezelőtt íródott, félig leégett mécses fényénél, könnytől ázott arccal...

Az esti szürkületben millió apró kis fény cikázik. Gyertyák pici lángja világítja meg a temetőt, és lehajtott fejű emberek állnak némán a virágokkal borított sírok előtt. Senki nem szól, de ebben a gyertyaszagú csendben mégis minden benne van.
Ez az este csak az övék. Most úgy érezzük néhány pillanatig, újra itt vannak velünk. Felkavarodnak a régi képek, szerelmek és barátságok. Együtt emlékezünk. Valahol halotti ének szól, és mellettem egy öreg néni imádkozni kezd. Szinte csak magában, de aztán már együtt mondjuk a szent igét:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól;
mert tied az ország, a hatalom és a
dicsőség mindörökké.

Ámen.

Aztán kialszanak az apró fények. Lassan én is elindulok, de az emlék még jó darabon elkísér. Otthon újra gyertyát gyújtok, és azokra a szeretteimre emlékezem, akik távoli temetőkben leltek nyugalomra. S miközben a gyertya csonkig ég, elmondok halottaimért egy imát. Azokért, akik fontosak voltak nekem, azokért, akiknek a létem köszönhetem, a rokonokért, a barátokért...és az életért!