Ünnepeink sorsa

Ünnepeink, azaz megemlékezésink, évfordulóink sorsa, "másnapossága", vagyis utóélete.

November 13-a van.

Mi történt 1956 november 13-án, vagyis hetven évvel ezelőtt.
A forradalom kitöréséről megemlékeztünk, ezzel -sajnos- úgy gondoljuk, megtettük amit megkövetel a haza. Pont. Nincs tovább mit tegyünk 1956-tal.

Hetven évvel ezelőtt 1956 november 13-án letartóztatják az Újpesti Forradalmi Bizottság és az Újpesti Munkástanács több tagját. Az újpesti városházát szovjet tankok veszik körül. Ezek közül 33 embert később elítéltek, több évre börtönbe zártak.

Nem ártana azt hiszem történelmi látásmódunknak, ha ma is elő- elővennénk az 1956-os forradalom emlékeit, nem csak akkor amikor a forradalom kitörésének, október 23-nak emléküléseit tartjuk.

Ez a lényege a történelmi emlékezetnek. Soha ne engedjük kihunyni a lángot!

Az ünnepeink azért vannak, hogy külsőségekben is látszódjon, emlékezünk a napra, az alkalomra az életben sorsfordítónak bizonyuló tettekre, külön kiemelve néhány órát a megemlékezés ünnepélyessé tételével.

A lényeg viszont nem ez! A lényeg a permanencia, az állandóság, a soha meg nem szűnés, az eszmékből, elvekből való mindennapos táplálkozás ami éltet bennünket, ami nem hagyja tespedtségbe zsugorodni testünket, lelkünket.

Vajon nem így vagyunk, vagyis a szokás hatalma van rajtunk, vagy a tudatosság és a lelki erő dolgozik-e bennünk más ünnepeinken, megemlékezéseinken is?

Sajnos sokszor a felszínesség, a szokás mintájára cselekszünk. A feledés, a "lapozzunk tovább" rohanás lesz úrrá rajtunk. Napjainkon, estéinken, ébredéseinken sőt álmainkon is.

Gondoljunk bele, hogyan telnének az egyes napok, ha nem csak az aktuálisan jelentkező frontvonali harcainkkal lennénk elfoglalva, hanem szánnánk néhány percet azokra az eseményekre is -de legalább azok szellemére- amelyeket előzőleg valamikor megünnepeltünk, megtartottunk.

Gondoljuk el, jobb lenne-e a napunk indítása, ha Isten igéjére gondolnánk. Megnéznénk okos telefonunkban, hogy mi a mai igeszakasz, aztán azzal folytatnánk az elolvasás után, hogy azt lefordítsuk a napi életünkre, munkánkra, a dolgos percek előtti hasznos időtöltésre.

Ha gyermekeinket úgy nevelnénk, hogy ébredés után, amikor kinyitják a szemüket és jólesően elnyújtóznak az ágyban, egyetlen percet, nem többet, csak egy percet arra szánnának, hogy az alvásuk nyugalmát, ébredésük biztonságát és az elkövetkező nap reményeit hozzáillesztik a szülői példához: rövid hálaadás az éjszakáért és kérés Istentől a napi biztonságot, segítséget.

Nagypapám azt mondta nekem az istállóban egy reggelen amikor korán kelvén én is csatlakoztam hozzá a napi teendők ellátásában, hogy figyeljem meg a jószágokat, az istálló éjszakai lakóit, a barmokat, amikor felkelnek várva a napi szénaadagot, jót nyújtóznak és hosszan kifújják a levegőt a tüdejükből. Ez a barmok imádsága mondta a nagyapám. Mert nincs élőlény akinek ne lenne oka arra, hogy Istennek hálát adjon.

Sok baj van velünk és körülöttünk.

Még csak november van, de a karácsonyt az üzletek kirakatai már elővételezik. Nem szakrális okokból nyilván. A jövőbeni vásárlás reményében.

Az ember mit tesz? Az ajándékok beszerzésén töri a fejét, kinek mit adjunk ha eljön majd az ünnep napja?

Pedig nincs ezen mit gondolkodni.

Adjuk egymásnak az ünnep lényegét, örömét. Az ünnep üzenetét, az ünnep főalakjának Jézus Krisztusnak a tanítását.
Adjuk egymásnak az egymás felé forduló biztató segítő szándékot.
Egy mozzanatot. Egy szempillantást egy mosolyt, egy másokat erősítő üzenetet. Ezzel is evangelizálunk.

Ha már az ünnepi készülődésünk a pénz bűvkörébe kerül, a reklámok martaléka leszünk. Úgy uralkodnak rajtunk a pénzéhes -ráadásul sokszor giccses- kínálatok, hogy értékrendszerünk amely amúgy is sok bizonytalanságban szenved tovább romlik. Nem csak érzelmileg kerülünk a karácsony profán értelmezésű hatása alá, hanem lényegileg is.

Fontos tehát, hogy ünnepeink, megemlékezéseink lényeges elemei, az értékközpontú cselekedetek ne szoruljanak háttérbe. Soha!

Ünnepeink, megemlékezéseink külső formája igyekszik -mint láttam- az események lényegét megragadni és szimbólumokkal is kifejezni.

Ez nagyon fontos, hogy a tudatosság, a megfontoltság, a dolgok,jelenségek értelmének a keresése és megtartása jellemezze a megemlékezéseinket amit aztán tovább viszünk és a hétköznapokon is irányít majd bennünket.

Érdekes vitáról olvastam Aqinói Szent Tamással kapcsolatban.

Az volt a vita tárgya és lényege, hogy miként közeledjen az ember az igazsághoz, köztük az Isten-i igazságokhoz is.

Az egyik vélemény az volt, hogy rá kell az embereket szorítani az igazságra anélkül is, hogy tudnák pontosan mi is az igazság.

Ez az iskolai nevelésnek is eszköze a szoktatás idején, mint pl hogyan viselkedjünk az iskolában, iskolán kívül, pontosan pakoljunk be az iskolatáskába és ne szemeteljünk sem az iskolában sem azon kívül.

Ez fontos ugyan,de ennél a szintnél nem állhatunk meg az iskolai nevelés során sem. Tovább kell lépni, hogy tudatosak legyünk, kombináljunk, problémákat oldjunk meg stb mert ezt követeli tőlünk az élet.

Az igazi vallásosság is a szoktatással kezdődik mert ez a szakasz kihagyhatatlan a későbbi fejlődés érdekében.
A szülők, nagyszülők kézen fogják unokájukat, gyermeküket és együtt menne el a vasárnapi misére. Ez a szoktatás fázisa.

Szent Tamás azt mondja, hogy a szoktatáson túl, a tudatosságra kell törekedni, hogy értelmünkkel is kutassuk az igazság gyökereit.

Szó szerint ezt mondja Szent Tamás:

"Ha a hit problémáit egyszerűen a tekintély alapján oldjuk meg, minden bizonnyal birtokában leszünk az igazságnak, de a fejünk üres marad".

Minden ünnepünk, így a társadalmi, állami ünnepeink és a vallási ünnepeink is összefüggésben vannak azzal, hogy milyen tudással rendelkezünk az adott eseményről.

A történelmi évfordulóink és a vallási ünnepeink megtartása azzal felel meg a legtisztább és legtartalmasabb követelményeknek, ha több bennünk a bizonyosság, a tudás, a tudatosság, nem pedig a szokás vagy a kötelező jelleg értelmében tartjuk meg azokat.

Ettől lesznek majd napjaink nyugodtabbak és életünk is tartalmasabb.