A hely szellem - genius loci

Verőfényes, szép őszi nap. Tegnap viharos erejű szél, barátságtalan idő.

Áttöröm magam a száradó bozóton, a Kertalja dűlőhöz érek.

A dűlőút úgy siet előlem a távolba, szememmel alig tudom követni lépteit. Az országút -Zsámbokra menet- a futó keréknyomokat úgyis megállítja, -gondolom magamban mint ahogyan én megállítom az időt.
Évtizedekre visszamenően.

Fakopáncs kopog az ágon, nem látom, de hallom, élelmet kereső munkáját.

Peregnek a percek visszafelé, mint egy abszurd óra mutatója. Jelenből a múltba.

Kopog az idő kereke visszafelé. Itt volt nagyapám földje, állok a dülő egy darabjának végében, nagyapámra gondolok hiszen ha el is múlt már néhány évtized azóta, hogy gyermekként megígérte ezt nekem adja, enyém lesz ha ő meghal, ez lesz az én földem, birtokom, munkám tárgya és megélhetésem biztosítéka. "Nem téveszted el, a Bogyáék kertje végén van" -mondta. Bogyáék nincsenek, a föld is már ki tudja ki birtokábn van, hogy kinyújtsam utána a kezem és nagyapám is meghalt még mielőtt beköszönt a harmadik köztársaság, de már dübörgött, hallottuk a hangját. 1989-et írtunk.

Aztán a kis patak a kerteket átszelvén, nézek jobbra, olyan erősen felduzzadt 1963-ban, hogy át kellett szakítani az országutat, hogy a Valkó felől érkező víz ne érjen fel a házakig.

Kis patak! Kicsi víz, kedves fodrozással siet tova, békák éltek benne nagy vidámsággal. Ma már csak egy kis árok. De bővízű volt a környezete, feltöltötte a ház építésére kitermelt agyag képezte gödröt. Ez volt a "Dallos" tó, fürödtünk benne, zavaros, piszkos vize állott, omlott, mint a parasztemberek bőrén aratáskor áttörő izzadtság árasztotta az illatát felénk.

A sánc! A kerteket a dűlőúttól elválasztó árok, mint védvonal védelmet nyújtott a szelek ellen. Pintér Lajos barátommal ide fészkeltük be magunkat, az érettségire való felkészülés idején, 1963-ban.

Aztán a másik irányba, Valkó felé is nekiiramodik a tegnapi esőtől nedves földút. Megjártam sokszor a "hátát" oda-vissza, hangosan bifláztam a latin declinatiot, nominativus, accusativus, genitivus, dativus, ablativus.

Aztán a vizsgaidőszakban jöttek a moszatok (algák) kékmoszatok, ostoros moszatok, barna moszatok, zöldmoszatok, kovamoszatok.....

Vagy éppen -jól emlékszem rá még ma is- vasárnap délelőtt nyári időben a cytológia, plazmástól, sejtmagostól, meg a dezoxirubonucleinsav, mitochondrium vagy más néven chondrisomák. A Vajasig kitartott az út, oda, meg vissza míg megtanultam. Mégegyszer és harmadszor is.

Vittem a vizsgára ennek az áldott földnek a sugallatát, üzenetét, erejét, emlékét Szegedre, de el nem távolodva a szülőföldtől mert az erő ami kisugárzott a Kertekalja barna-agyagos talajából mindig visszahúzott.

Elmúlt régen volt.

Bal kezem felől az öreg diófáról hullik a dió. Kerekek tapossák, madarak csipegetik a dióbélt. Magam is lehajolok egy-egy szemért és úgy mint régen, rátaposok összetöröm a héját és kiszedem a beltartalmát.

Lesz ebből termés? Kérdezem magamtól még néhány nappal ezelőtt a magokat földbe vető gépek láttán. Nem látni a traktort, csak a hangját hallani. A porfelhő beburkol mindent.

És láss csodát! Ma szépen sorol a vetés. Áldott eső a talaj felszínére csalta a búza picike szárát.

A föld hűséges! A föld erejébe lehet bízni.
A bizalom és az együttérzés a legfontosabb! Ez az imádság alapja is.

Eszembe jut Jeremiás egyik próféciája Dávid királyról. A király elmenekül ellenségei elől egy erődítményben találnak maguknak biztonságot. Megszomjazik és kéri alattvalóit, hozzon valaki vizet neki, hogy enyhítse szomját.
Ehhez viszont át kell törni az ellenség gyűrűjén, ami az erődítményt körbeveszi.
Szalad két szolga a vízért, nem törődve a halálos veszéllyel és meg is érkeznek egy csupor vízzel a királyhoz.
A király kezébe veszi a vízzel telt edényt, majd egy mozdulattal a földre önti a benne lévő vizet.
Hogyan ihatnék én -kiált föl, amikor az alattvalóim szomjaznak!

Ilyen hűséges a föld is. Szomjazik de a vizét nem tartja meg, azt a elvetett magnak adja. Ha nem teszi, mindannyian elveszünk.

Hűség és áldozat!

Az 1956-os forradalom kitörésének 70-ik évfordulóján én a hozzám hűséges Kertalja dűlőhöz megyek. A földúthoz, annak porához, hogy a messzeségig jussak.

Magamban emlékszem, csendben, míg a dió az út porára hull, a fakopáncs pedig kip kop megkondítja a harangokat a forradalomban meghalt hősök emlékére.

Nem mulasztottam el az ünnepet!