Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Őfőméltósága

A címben szereplő kifejezés Horthy kormányzó úr teljes ormanentikában.

A dányi művelődési házban a két világháború közötti időkből (is) szólaltak meg dalművek néhány nappal ezelőtt és a közönség hálás volt érte.

Kitűnő és szimpatikus, sőt ismert emberek adták elő a dalokat Terék József (tárogató) vezetésével, ahogyan mondani szokás, szívvel-lélekkel.

A mai világban "illik" minden jelenséget legalább megkérdőjelezni, kifogásolni a dolgoknak a fonák oldalát nézni. Sajnos ez általános jelenség, ami nem a kritikát, hanem a mindenben a rosszat látás vezérmotívumát hordozza.

Itt van mindjárt a címben szereplő személy a Kormányzó aki -elfogadom- több oldalról is megközelíthető személy és lehet így mellette állni, lehet őt elutasítani.

A dányi művelődési ház színpadán nem a politika képezte az elsődleges szempontot, hanem az, miként viszonyulunk mi, átlag emberek a múltunk részét képező történelmi valóságnak ahhoz a képéhez amely egy magyar kiskatona életében akkor a megélt világot jelentette.

A katonaélet minden katonaviselt emberben örök emlékként élt élete végéig.

Én édesapámtól hallottam a Horthy nótákat mint pl azt ami így kezdődik: "Horthy Pista én is a tiéd vagyok, viselem a nemzeti szalagot..." és serdülő gyermekként azt is, hogyan énekelték a zöld parolinos (zöld ávó) szabadságon lévő legények a Titó ellenes nótákat, Titó bandájának elítélését amikor majd "szétugrasztatja őket az ávósok nehéz géppuskája".

Két különböző korban éltünk gyermekként, fiatal felnőttként és egyik kor sem volt számunkra elítélendő azért mert azt a dányi emberek énekükkel éltették, talán szívükből is szerették.

Persze a történelem makacs dolog, túlnövi a kiskatonák vagy az egyszerű emberek gondolavilágát, ezt is tudom.

Horthy Miklósról azt hallottam a főiskolán a szemináriumon, hogy ő tenger nélküli tengernagy egy király nélküli királyságban.

Ez is egy kor volt az életemben, talán a harmadik nagy korszak és még mennyi változat ezután.

Ha valaki rám akarja sütni azt a bélyeget, hogy én egyik vagy másik kornak a dicséretéről szólok szubjektív vélemény alapján, annak szíves figyelmébe ajánlok két embert, akiknek történelmi szerepén még ma is sok vita folyik és álláspontoktól függően viharok dúlnak és ellentétek szövődnek. Pedig nem lenne szükség másra, mint komplex történelmi szemléletre és a nagy kihívó, az emberi örök értékek vezérfonalának a megtalálására..

A történelem ugyanis soha nem fekete-fehér mint a sakktábla ahol szerepe van a gyalognak is éppen úgy mint a vezérnek, hanem bonyolult rendszer amelyik nem hatvannégy mezőn folyik hanem világrendszerekben, bonyolultan, sodródva, akarva-akaratlanul is egyik vagy másik irányba.

Az egyik ember egy nagyhatású magyar főpap, aki -ha tetszik- szembekerült saját egyházának legfőbb vezetésével is olyannyira, hogy írását tiltott listára tették (szilencium) egyfelől, másfelől pedig antiszemitának tartották egyesek, holott ő nem volt más mint egyházának híres, nagyhatású szónoka és a történelmet is előre látó személy (mely nézetből a II Vatikáni Zsinat is táplálkozott). Biztosan kitaláltátok kire gondolok. Nem másra mint Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökre aki, miként az élete is Krisztust szolgálta, halála is ott, szószéken fejeződött be, prédikálás közben, éppen karácsony előtti időben.

A másik ember XII Pius pápa akit -egyesek- antiszemitának tartottak, de ezzel szemben éppen a filantróp (antropofil) nézet volt rá jellemző, vagyis emberközpontú, emberszerető és senkivel szemben sem kirekesztő.

A dányi művelődési házban lévő dalestben én nem politikai szempontot látok, nem a Horthy korszak felmagasztalását hanem azoknak az embereknek az egyszerű (nagyszerű) életét, akikről a katonadalok szóltak. Hazáról, családról, fájdalmakról, örömökről és ha netán valaki látott is benne (egyikben-másikban) háborús készülődést vagy a háborúnak a szívbe való ültetését (projekció), akkor az csak azért lehetett, mert ez volt a kornak szelleme egy olyan időben amikor a hazát a trianoni békediktátummal megcsonkították, amikor magyar-magyar közé országhatárt húztak.

Terék József művészi értékekkel megtűzdelt műsorát inkább kívánom a dányi falunapokra, a Györkönyi Pincebarátokkal együtt, (nem is beszélve a kókai dalárdáról) vagy doberdói kirándulásunkon tanult első vh-s nótákkal mint azt, hogy a "de ezt szeretik az emberek" című közkívánattal tovább roncsoljuk az amúgy is már megtépázott nemzeti érzelmeinket.