Koszorú estidőben

Minden embernek van az életében olyan nap, vagy vannak olyan napok amelyekre szívesen emlékszik vissza.
Aztán van olyan is, amelyekre nem szívesen.

Így van a nemzet is! Így van, mert több mint ezer éves történelmünkben voltak olyan napok amelyekre most is pirosbetűs ünnepként emlékszünk és voltak olyanok is amelyeket fekete gyászkeretbe teszünk.

Nem Mohács volt az első gyászkeretbe illő nap. Nem!

Már Szent István halála után bekövetkezett királyválasztás is balsikert hozott.
Orseolo Péter Szent István nővérének fia nem bizonyult jó választásnak. Le is lökték őt a trónról rövid időn belül és helyette Aba Sámuel lett a király.

Péter nem nyughatott és a német császárhoz fordult katonai segítségért aki visszahelyezte őt a trónra. Nem sokáig trónolt mert Pétert megvakították, meggyötörték, elpusztították.

Péter bűne az volt, hogy Magyarországot a német császárnak felajánlotta, hogy hazánk mintegy tartománya legyen a császári birodalomnak.
Ezt nem tűrhette el a magyar!

A második fekete keretes történelmi emléknapunk a tatárjárás idejében történt amikor teljes vereséget szenvedtünk Muhinál 1241-ben. Az Isten velünk volt, mert IV Béla személyében olyan királyt adott akit mint második honalapítót emlegetünk.

Aztán jött Mohács, 1526 augusztus 29-én, (Keresztelő Szent János fővételének napján) nem több mint másfél órás csatajelenetben teljesen elpusztult a magyar seregnek több mint a fele.

Erős volt ez a sereg. A legnagyobb a magyarok addigi történetében, talán a 25 ezret is elérte a harcosok száma. Volt katonai rend, stratégia, könnyű lovasság, nehéz lovasság, gyalogság, tüzérség, tábori háttér és nagyarányú támogatottság mindazok részéről akik nem szerették volna ha az oszmán birodalom elfoglalja hazájukat. A támogatók közé soroljuk a szentatyát is aki jelentős támogatást adott a harchoz.

Volt vezetője a seregnek Tomori Pál kalocsai érsek személyében, aki katonaviselt ember volt, igaz ilyen nagy létszámú sereget még nem dirigált.

Volt királyunk is II Lajos, aki apját követte a trónon, tíz éves korában, 1516-ban koronázták magyar királlyá.

II Ulászló, Lajos apja lengyel ember a történelmi Jagelló családból származott, gyenge képességű király, "dobzse" melléknevet kapta, minden jó volt a számára (csak jó zsíros legyen a falat, szaftos, mint ahogyan azt a magyarok szeretik).

Voltak hibák is amelyek a csata kimenetelét befolyásolták.

Pedig milyen jól indult minden! A könnyűlovasság gyors és váratlan rajtaütésszerű támadással majdnem a szultán sátoráig jutott. Idő előtti volt a támadás és a siker is csak ideiglenes volt.

A történészek attól függően, hogy milyen módszertani-elvi elemzést végeznek, többségében a Mohács síkján lezajló csatáról, magyar szemmel lesújtóan írnak. Vannak akik ennek ellenkezőjét teszik.

Volt-e valami eleve elrendelészerű csata kimenetelét illetően?

A létszám! A magyarokkal szemben állt 70-80 ezer csatában edzett harcos. Jobb volt a törökök tüzérsége is és talán még a vallási fanatizmus is fűtötte őket.

Magyarországnak ekkor kb 3-3,5 millió lakosa volt. Az oszmán birodalomban 14 millió ember élt. A katonai potenciál a törökök részéről 176 ezer, a magyarok csak 70 ezerrel bírtak.

Szapolyai János erdélyi vajda a maga 10 - 15 ezer főt számláló serege nem jutott el időben a fősereghez, a csatában nem is vett részt. Miért?? Miért és miért??

Többszáz ezer ember volt a valóságos halottak száma a csata utáni rombolások, fosztogatások következtében. Meghalt a csatában a király mellett a főnemesség jelentős része, egyházi főméltóságok, püspök, érsek egyaránt igen nagy számban.

Buda elfoglalása után (1541) az országunk három részre szakadt. Létezett Erdély keleten, nyugaton a király, az ország közepe hódoltsági terület lett. A mi községünk is ezt szenvedte.

Egy birkáról egy bőrt lehet lenyúzni úgy-e, de az ország középső harmadában élő, török fennhatóságú területen az emberekről nem csak a bégek vagy beglerbégek nyúzták a bőrt hanem a király is és a területen illetékes főurak is.

(Legyünk mi dányiak büszkék arra, hogy amíg a falunk nyögte a rá nehezedő igát, (amelyben még meg is szűnt ideiglenesen) három templomot is épített. Az első templom a Faluhely nevű dűlőben volt, mely 1544-ben elpusztult. A második templom a mai templom helyén volt valószínűleg és csak az un Pongrácz térképen van feltűntetve. A harmadik templom az iskola közelében.)

Az ember egyik fontos tulajdonsága, hogy nem felejt.

Nem felejti el az életében bekövetkező emlékezetes napokat és azokat sem amelyeket az elődei ráhagytak.

Ezért nem feledjük e Mohácsot sem.

A mohácsi veszteség olyan nagy volt, hogy még ma is, ha valami nagy kár ér bennünket (mint pl a nemzeti futballcsapat elveszít egy mérkőzést?!) akkor azt mondjuk, "ez a mi Mohácsunk".
De így van ez komoly kérdésekben is.

A civil közösségünk, a Sebestyén Alapítvány a mohácsi csata ötszázadik évfordulójára -talán ez már köztudott- egy kopjafát emelt amely az I vh. emlékparkjában van.

A kopjafa elé koszorút teszünk pénteken este 6 órakor, a csata napjának előestéjén.

A koszorúra ezt írattuk: "Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács" -melyet Kisfaludy Károly Mohács című verséből vettük.

A kopjafa mellett elhelyezett koszorúzás után Turul és Árpád szobrához megyünk, szintén egy-egy koszurút helyezünk el.

A Mohács 500 kopjafa, Turul és Árpád szobra között a logikai kapcsolat az, hogy a mohácsi vészig az országunk független ország volt, ha rosszul döntött a maga számára tette keserűvé az életét vagy a könnyektől sóssá a kenyerét.

Mohács után a teljes függetlenségünket elveszítettük még ha ideig - óráig egyszer-egyszer vissza is szereztük, ez így van a mai napig.

A Turul elé teendő koszorúnkra Juhász Gyulától idézünk: "És föléje Vén Turulnak védő szárnyai borulnak"

Árpád fővezér alakja előtti koszorúnk idézete József Attilától származik és így szól: "Nem engedjük soha! soha Árpád honát"

A koszorúzásunk rövid ideig tart mindenkit várunk rá aki megteheti jöjjön, ezt követően pedig a dányi fúvósokat is meghallgathatják.

Szombaton délelőtt 10 órakor a kultúrházban szentmisét mond a plébános úr a mohácsi áldozatokért, hazánkért. Ide is hívunk mindenkit.

Vannak alkalmak -talán ritka napok- amikor igazán magunkba nézhetünk.
Amikor számot vetünk a saját életünkkel, a saját történelmünkkel, saját hitünk erősségével. Ezeket a napokat nem szabad kihagyni. Nem szabad felváltani kevésbé jelentős eseményekkel.
Szükségünk van a lelkünk és a nemzeti öntudatunk megtisztítására.

Erre szolgálnak a kiemelt egyházi és világi ünnepeink, emlékezéseink.

Mohács 500 mg egyszer nem lesz!

De, hogy általános szóhasználatunkba vett "Mohács" soha többé ne következzen be, sem a mi életünkben, sem az utódok életébe, ahhoz a teljes megtisztulásra van szükség, hogy a lélek ereje és a test felkészültsége erősítse szándékainkat és tetteinket.

Az előttünk álló napok ezt szolgálhatják!