Ami a miénk

Falusi ház udvara elképzelhetetlen háziállat, baromfi és más istállózott állat nélkül. A háziállatok sorába nem számítom a macskát, a kutyát, hiszen ezek házkörül élő állatok. Hogy miért különbözteti meg az ember környezetében élő gerinces állatokat egymástól a szóbeszéd az legfeljebb abból adódhat, hogy egyik fajta haszonállat, a másik pedig nem, de kizárólag a hagyományos gazdasági értelemben véve ezt is.

Gyermekkoromban társaimhoz hasonlóan napi szinten együtt "éltünk" az állatokkal.

Sokat tanultunk ebből és nem csak a szűken vett állatismeret tárgykörében hanem a hozzá kapcsolódó minden más munka folyamányaként.

Ma is vannak háziállataink és ha közel sem annyi mint gyermekkoromban volt, adnak munkát minden nap, igaz igen csekély haszonnal. De nem is ezért tartjuk. Nem a haszon miatt hanem azért, mert elképzelhetetlen a hátsó udvar állatok nélkül, mint volt ez évtizedeken keresztül amikor a szüleim éltek még. Az állattartás a mindennapi életünk része még akkor is ha már -bevallottan- egy kicsit tehertétel is.

A keveset könnyű számbavenni. Megvan-e "mindenki" látom, csak a szemem kell pillanatra rávetni az udvar hátsó fertályán tanyázó állatokra.

A kis fekete tyúk hiányzik napok óta! Nem fiatal már, még a Linától vettem a tojást a járvány idején amiből kikelt mesterséges úton vagyis a keltető gép által.

A kis fekete tyúk a baromfiudvar éke volt.
Csillogott a tolla ha a napsugara rávetült, a csőre olyan sárga volt mint maga a kiskertben található szép sárgarózsa.

Tekintélye is volt az udvar lakói között mert kitért útjából minden más szárnyas, beleértve a gúnárt is, ami igen szép teljesítmény.

Kerestük itt, ott, minden szegletén a hátsó udvarnak, sőt elképzelhetetlen más helyeken is.

Elvitte ragadozó madár -gondoltam- és ez igen elszomorító volt, vagy talán beesett a tűzifa mögé ahová magam sem férek be, hogy megnézzem.
Bármi ötlet jutott eszembe, hogy mi lett, mi lehetett vele minden kísérlet a megtalálására dugába dőlt.

Aztán beletörődtünk, hogy biztosan a végleges elmúlás előtti pillanat vett erőt rajta és mint a vadon élő állatok elmúlásuk előtt elhúzódott olyan helyre ami szemnek nem látható, hogy még az állattársak se lássák a végkimúlás utolsó szenvedéseiben.

Megnyugodtunk, megfogyatkozott a baromfiudvar már amúgy is gyér létszáma, bár kitörölni az emlékezetből néhány napig nem lehetett.

A baromfiudvar végében, ahol a hátsó kert kerítése húzódik van egy nagy diófa. Diófa termés csak tavasszal mutatkozik, elviszi valami új dióbetegség, fekete lesz a héja és keserű a béle.
Arra jó, hogy megpihenjünk árnyékában az ott lévő sokat megázott székeken amikor a kerti munkából a ház felé tartunk.

Most is így történt.

Bóklászok a diófa alatt, a székem felé tartok amikor a leesett, töredezett ágak, gallyak, vesszők között mint árny, egy sötét foltot látok.

Ott a fekete tyúk kiáltok fel hangosan, de elment a kedvem attól, hogy meg is nézzem. Nem akartam ezt a kedves kis jószágot, amely az első között kapta fel az eléjük kiszórt konyhai maradékot, amely időnként szép sárgájú tojással gazdagította a spájzot, amely mint egy királynő lépdelt át a téren, kitért előle mindenki és elemi erővel repült ha kellett, mint a szikár, parlagi vad állatok teszik ha felröppennek, hogy elmenekülhessenek a vész elől. A puszta állata volt a kis fekete tyúk. Valószínű Erdély ereje lakott benne mert Lina otthonjárva elhozta a hazai ízek magját.

Nem volt ez a kis fekete tyúk kikisérletezett tojó, mint amennyit látunk ólakban, szűk helyeken, hogy csak totyogni tudnak mintha élet sem lenne bennük, folyton ülnek hol a fészekben, hol az itató mellett, mint a bénák, hanem mindig úton volt, keresztül kasul bejárva az udvart. Szeme élénk, mozgása tettre kész. Meg nem menthette az életét semmiféle kártékony rovar ha a szeme elé került.

Nem volt kezes jószág. Nem kereste az etető gazda kegyét, nem símult senki lábához, hanem mint öntudatos lény tisztában volt egészségének és erejének minden adományával és léte nélkülözhetetlens voltával.

Majd a kerti körtefa alá ásom meg a gödröt, hogy átadja magát a nála is erősebb úrnak, az elmúlásnak és légyen a test a mineralizáció áldozata amikor atomjaira bomlik a szervezet.

Aki könnyen teszi magát ismertté, azt könnyen el is lehet felejteni.
Így törlődött ki emlékezetünkből a kis fekete tyúk is.

Egyik nap déltájban vizet adni mentem a baromfiudvar lakóinak és mit látnak szemeim, köztük volt a kis fekete tyúk. Felborzolt tollazattal csipegette a magot, vizet ivott és hangos károgással eltűnt a diófa árnyékában. Mintha maga is árnyék lenne.

Hihetetlen az elmúlás keserű élményében beletemetkező embernek ha ennek ellenkezőjét az életet látja, hihetetlen nekünk mint minden olyan embernek aki folyton kételkedő, a dolgok rosszabbik oldalát szívesen látó, akik olyan könnyen lépünk át az élet súlyos nehéz kérdésein is ami bennünket körülvesz, mind azt ami pillanatnyilag felfoghatatlan, akik viszolyognak ha csodáról (értsd alatta: emberi ésszel felfoghatatlan) értesülnek, akiknek nem több az élet mint anyag, mint hús és atomok, akik a kis fekete tyúkok eltűnésére mindjárt annak elveszejtést vizionálják a remény helyett, mintha könnyebb volna javainkról lemondani mint azt megvédve folytonosnak és öröknek látni.
Hívő ember is viselkedik néha úgy mint aki hitetlen, pedig csak a feledés éled fel bennünk annak bizonyítékaként, hogy nem vagyunk minden percben készek.

A kis fekete tyúk a diófa alatt, gallyak törmeléke közepette találta meg azt a helyet ahol gondoskodni tud az élet továbbmeneteléről.
Itt rakta le tojásait és azt melengetve egy kis élelemért és vízért hagyta ott de csak ideiglenesen.

A történetnek nincs ezzel vége.

Egyik alkalommal, óvatos macskajárással megközelítettem a tyúkanyó, a kis fekete tyúk fészkét.

Mit látnak szemeim? Két kis fényes szempár kandikál ki a fekete tyúk szárnyai alól, az első tojásban megfogant élet.

Az ember megfizet azért, ha azt gondolja, mindenben kompetens, mindennek úgy kell történni az életben ahogyan azt én jónak tartom.

Elveszem a kis csibét a fészek alól, -gondoltam- hogy azt biztonságos kis kosár ölébe tegyem, míg vár a testvérei érkezésére.

A kis fekete tyúk az én közeledésemet nem vette jónéven. Először csak figyelmeztető módon, gyengéden ha tetszik, belecsípett a kezembe.

Aztán amikor a kiscsibét a kezembe is vettem, valójában elloptam tőle, energiájának minden utolsó cseppét mozgósítva rámrontott.
Olyan volt mint egy parlagi sas, előretartott kimeresztett karmaival támadva sértette kezemet, lábamat, hogy annak vérzését látva elfutottam.

Azaz csak elfutni próbálkoztam, mert amerre fordultam, mindig elém kerülve bátran
szembetámadt. Dávid a góliát ellen, másfél kiló tömeg ennek ötvenszerese ellen.
A fészektől ahol tojásai voltak már messzire jártunk, de még mindig üldözött olyan hévvel, erővel, hogy a többi baromfi, beleértve az öreg gúnárt is szárnycsapdosva futott fedezékbe, a kitárt ajtajú ólba.

Én csak arra gondoltam, hogy "segítek" a kis csibéknek megmaradni mert a diófa árnyas lombja alatt az ág- és vesszőtörmelékek között nincs élelem.

Nem kalkuláltam azzal, hogy van ezeknek a csibéknek édesanyjuk, tyúkanyóvá előlépett kis fekete tyúk, ami a természet rendjét követve hozta a világra utódait és ehhez az embernek semmi köze nincs, nem az ember tulajdona hanem a természeté amelynek csodálatos képességéről már jó előre a Teremtő gondoskodott.

Lássuk be, a világ nem egyedül a miénk. Ne vegyük el a másét még akkor sem, még úgy sem ha azt a jócselekedetek álcájába is takarjuk.

Mi lesz a csibék sora, arról most már nem gondolkodom.
De tudom, hogy a Teremtő nem hagyja őket elveszni.

És azt is tudom, hogy ha az kell, hogy a Teremtő akarata az életbemaradáshoz engem is felhasznál eszközként, akkor nem leszek rest ennek megtételére.