Kinek van igaza?

Ez a mondat napjainkban egy össznépi társasjáték sűrűn megfogalmazott kérdésévé vált.

Kinek van igaza, többet nem emelek ki abból amit a facebookon megjelent írások tartalmaznak és az adok-kapok szócsata kivált belőlem. Egy kicsit kibővítem a történteket.

A tóparti lakosok vízellátásáról van szó.

Pár szó az előzményekről, hogy jobban értsük a helyzetet.

A tó maga, egy Dimény Imre mezőgazdasági miniszter nevéhez köthető mezőgazdasági program alapján jött létre.

Talán megelőzve magát amennyiben a mai kilátásokat nézzük.

Öntözéses gazdálkodást szolgált volna ez a vízmennyiség amely a Tekerületi patak völgyzáró gáttal történő elzárásával hoztak létre a Peres dűlőben.

A tó többféle funkciót töltött be azóta. Horgásztanyát a horgászoknak és a táj szépsége, nyugalma miatt mindenkinek pihenésre való alkalmat aki a tó környékén akár csak egy kis időre is megfordult.

Mint lenni szokott azóta számtalanszor, a nagy terv, az öntözés kialakítása a patakot szegélyező, dányi és a zsámboki oldalon lévő szántóföldön elmaradt.

Leültek a vezetők -ahogyan én emlékszem a hozzám eljutott információkból-
és az öntözés helyett egy másik módszert, utat választottak a terület hasznosítására a növénytermesztés helyett.

Arra gondoltak, hogy a Peres és a Nagyvölgyi dűlőkben a tó közeli területeken parcellázást végeznek, amit árulni fognak az ott építeni szándékozóknak.
Egy akkor divatos áramlatot is követtek: "Ki a szabadba!" egy francia filozófus hangzatos valamikori felkiáltását idézve. De nem a filozófia hanem a gazdaság, a bevétel istenét szolgálta, leginkább üzleti meggondolásból.

Eladták az emberek földjét a megkérdezésük nélkül, tudniillik a tsz-eknek saját földvagyonuk nem volt, azt a dányi gazdáktól bérelték.

Ez a tüske még mindig a börünk alatt van, holott éppen a ma ott lakók tehetnek erről a legkevésbé.

A tsz agronómusai úgy számoltak tudniillik, hogy másképpen is lehet a földből pénzt "csinálni" nem csak termeléssel hanem értékesítéssel is.

Ha jól emlékszem az indok a következőképpen hangzott:

Egy négyzetméter szántóföld egy évben 40 fillér jövedelmet hoz. 100 négyzetméter ezáltal évi negyven forintot.

Ha viszont értékesítik az ott építeni szándékozóknak a földet akkor egy 1000 négyzetméteres parcelláért 60 ezer forintot kérnek.

Hagyományos mezőgazdasági művelés helyett a parcellázott építési telek négyzetméterkénti ára 60 forint, így 150-szeres haszonkulcsot értek el, vagyis 150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a bevételt abszolválják.

Ki tudja ezt megvárni???!!! Másfél évszázadot!

Én a Peres dűlő ilyen féle módon való kiárusítását elleneztem, egyáltalán a termőföld eladása ellen voltam, mert tudtam, miként mások is, hogy az ember történelmi léte nem szorítható néhány évtized vagy évszázad közé, nem beszélve a mások tulajdonával való visszaélés bűncselekményét.

Aztán benépesült a nagyvölgyi oldal, a peresi oldal is és mára egy kis település jött létre. (Baranyában hány település van amely még ezt a számot sem éri el mint a mostani peresi lakosok.)

Az önkormányzat és a település állandó (vagy akár csak a szabadidejüket itt töltő) lakosok közötti a vízellátásból eredő nézeteltérésüket én nem a békebíró szerep felvállalásával hanem mint dányi lakos az alábbi módon értékelem.

A vízre minden embernek szüksége van. Alapszükséglet, az Alkotmány (ha lenne ilyen) ezt rögzítené, de lehet, hogy az Alaptörvény is így fogalmaz.

Ugyanakkor az önkormányzati munkát a törvényben megfogalmazottak szerint kell végezni és ebben a polgármester által írt válaszlevél pontosan fogalmaz.

Mi ilyenkor a helyzet?

Az a helyzet, hogy vannak esetek amikor a törvények szigorát ugyan alkamazva, de az ember erkölcsi, felebaráti írt és íratlan szabályokban lévő útmutatást kell követni.

A tóparti lakosok is dányi lakosok, magyar emberek akiknek az emberi szolidaritás jár.

A szolidaritás, az empátia a másik ember iránti kötelességünk amely most szükségszerűen elénk jött, az ilyen és minden más esetben is, amikor a szükséglet és a kötelesség között a törvény szigora húzódik, a megoldást az emberi kapcsolatok őszinte követése oldja meg.

Inkább, általánosságban is értelmezve azt a kérdést kellene nekünk feltenni, hogy kinek az útját követjük, a balesetet szenvedő utasét vagy az őt segítő szamaritánusét, -hogy a Bibliából vegyem a példát. Úgy gondolom, hogy az irgalmas szamaritánusét.

De ne feledjük, és a tóparti lakosok sem feledjék, hogy a "szamaritánusi lét", vagyis mindenkinek aki előtt nyitva áll, hogy az áldozat szerepébe kerülőt mindenkor segíti, akár tóparti lakosok, akár önkormányzat.

Most a tóparti lakosokat verte meg az aszály, a szélsőséges időjárás. Ebben az esetben a szamaritánusnak az önkormányzatnak kell lenni.

Előfordulhat, hogy az önkormányzat kerül a kifosztottak, megvertek helyére (önhibájából vagy azon kívül) akkor viszont a tóparti lakosoknak kell szamaritánusok helyébe lépni.

Tanulság, hogy az elmúlt évtizedekben, beleértve a rendszerváltást követő éveket is, a mögöttünk lévő másfél évtizedet is, ha a demokrácia sok elemére meg is tanítottak bennünket, az egymásra utaltság természetes állapotát sikeresen titkolták.

Nincs más útunk, mint az őszinte és jószándékú közeledés egymáshoz, hogy a megosztásunkat oly sikeresen végző, hatalmi tobzódásban élő eleink és feletteseink minden fondorlatos kísérleteik ellenére egymás mellett békességben éljünk.

Hogy így legyen ahhoz át kell mennünk tisztító folyamatokon, mint az arany a ványolók kádjaiban megtisztul mi is tisztuljunk meg akár -a jelenlegi, írásomat kiváltó eseteben is- áldozatok vagyunk, akár segítő szamaritánusok.