Lacika

Fél tíz volt, a délelőtt közepe amikor Lacika leugrott kerékpárjáról a házunk előtti hídon. Testvérével jött. Egy munka elvégzése miatt hívtam őket.

A fiatalabb testvér rövid eligazítást tartott a soron következő munka elvégzésére, a bicigliket betolták az udvarra, hűvös, árnyas fák alá tették.

A nyár közepe, a nap az égen ragyog, aki teheti a lakás hűvösébe húzódik.

Most érkezik a meleg menetrendszerűen, felhő és eső nélkül napok óta. Szomjazik a föld, lankad a növény vadon is, kultúrában is.

Ilyen alkalommal énekelték régen a templomban az esőért imádkozó emberek a fohászt, a szomorú-reménykedő-panaszokat felsoroló éneküket, Istent esőért kérő hívek, a kevesek által ismert szöveggel:

"Nincsen aki megsegítsen, nincsen aki szánjon minket, Hozzád jöttünk ó Nagy Isten, ha te nem, más nem segíthet. Száraz a föld, szomjaz a rét, ha így marad elveszünk, Gyászruhát ölt minden ember, Isten adj esőt nekünk" (Ma is gyakran hallani ezt az éneket teljes szövegével nem csak az első versével, a békéért imádkozó kis dányi közösségben, most éppen a Szent Imre ifjúsági házban).

Alig múlt hát fél tíz és Tibi megjelenik Lacikával, testvérével, ahogyan azt korábban megbeszéltük egy közös munka elvégzése érdekében.

Lacika szorgalmas, dolgos ember, de irányítani kell, a munkát számára ki kell jelölni és ő, zokszó nélkül pontosan, precízen elvégzi azt, -jóllehet nem bonyolult munka a levágott ágak összegyűjtése, szállító járműre való felrakása.

Mintha kötelező lenne a hallgatás, vagy talán felolvasztotta a hangok, a beszéd fonetikai fonalát az egyre melegebben tűző nap, igyekezve elérni a legmagasabb pontot az égen, a csillagászati szóval mondott nadirt, csak a két testvér szorgalmas együttműködése viszi előre a perceket sőt a világot is, -úgy tűnik nekem.

Aztán hullik alá a nem kívánt lomb, a gally az éles olló két pofája között összeszorítva, feladva a folytonosságot.

Az utánfutónak nevezett kis pótkocsin egyre halmozódik és kisebbfajta kazalban fekszik egymáson a Lacika által szorgalmasan összegyűjtött gally.

Lacika nem bőbeszédű fiatalember. Monoton, kimért mozdulatokkal gyűjti be zsákmányát a faágakat mintha egy program algoritmusait egy világ felépítéséhez követné, teljesítené.

Aztán elindulunk -még vagy négyszer- a megrakott pótkocsival a lerakóhely felé.

Lacika mellettem ül az autóban. Figyeljünk együtt Laci, mondom neki, a mindeddig hallgatag fiatalembernek, akit úgy tűnik nem lehet semmivel szóra bírni, hogy minden baleset nélkül elérjük a célhelyet ahová igyekszünk, oda és vissza, mert akkor teljes lesz az utcai kilátás az ablakunkból nézve. (Előreszaladok a történetben, de végső mondanivalóját ideillőnek vélem, miként lehet egy látszólag bezárt szívet megnyitni csupán csak bizalommal, Lacika a kézfogás utolsó mozzanatában vidám, boldog arccal mondta szó szerint a következőt: "hála Istennek ezt is elvégeztük örülünk, hogy tudtunk segíteni")

Laci boldog a bizalom láttán. Elkezd beszélni még ha a szavak kiejtése nehezére is esik, döcögésre sikeredik a szó, meg-megismételve kétszer olykor még többször is egy-egy szótagot. Figyel jobbra, élesen, pontosan, figyelmesen, hogy abba semmi hiba ne essék. Mondom neki, te vagy az én irányítóm, -Laci tiéd a felelősség mert a karambolok sokszor a jobb oldalról érkező autóktól várhatók. Teszi is a dolgát az úton. Egészen a szélvédőig hajol az olajosok útjáról kifelé jövet, a Koska köz bejáratánál úgyszintén és el nem felejti megjegyezni, "jó, jó, most már nagyon jó, de miért nem vágják le egyesek a gallyat".

Lacinak nagy a felelőssége, érzi, tudja is ő ezt, tőle függ sikerünk, hogy sértetlenül megjárjuk az utunkat. Érzi ő ezt a megbízatást és minden irányváltoztatást élénken kommentál, figyelmeztet a látottakra és én -hálásan megköszönöm ezt- szívesen fogadom, érzi bízom benne.

Az egymásban helyezett bizalom együtt növekszik a másikért való felelősséggel. Ez egy közös munka gondolom magamban vagy talán mondom is és ettől Laci arca felvidul.

Laci és testvére harmonikus viszonyban van egymással. A fiatalabb testvér szemének villanásából, apró félhangokból érti Laci, mit akar a testvére, mit gondol, mi az ő feladata ebben a kis "brigádban". Akarom mondani, családban.

Meghatóan szép együttműködés Laci és testvére között, ahol az öcs a domináns. Érthető okokból.

Emlékszem arra az időre amikor Laci alsótagozatos osztályban járt. Emlékszem az édesanyja aggódó szeretetére, hogy fiát jó kezekbe lássa, hogy fia ott és akkor kapjon képzést ahol és amikor neki a legmegfelelőbb, ezért másféle oktatást keresett neki mint amilyent a mi iskolánk tudott adni.

Iparkodó, szorgalmas szülők gyermeke volt Laci és örömmel fogadták a kistestvér, a most már családfő érkezését is.

A "kistestvér" most Laci gondnoka mivel a szülők fiatalon meghaltak.

Hogy telt a vasárnap Laci? -kérdezem tőle két forgalomirányító instrukció között.

Vidáman mesélt arról, hogy vasárnap délután mennyire örült annak, hogy nagybátyját, vagyis őt finom étellel lepte meg öccsének kislánya aki szakácsnak tanul egy neves fővárosi iskolában, turisztikát is tanul -ahogyan kivettem szavaiból.

Szűken véve egy napot dolgoztam Lacikával és a testvérével. Egyik fiú sem volt ismeretlen számomra. A szülei, sőt a nagyszülei sem.

Egy alig remélt boldog napot szereztek nekem a meleg ellenére is, az izzadt ruhák dolgos emberekre jellemző kipárolgását, emlékezetes perceket, egy sikeresen teljesített "projektet" olyant amely másnap is hiányzik.

Láttam miként nyílik meg Laci szíve és tiszta lelke a munkában. Az őszinteségben. Az őt elfogadó környezetben amikor szavak helyett a szorgalmával beszélt, a passzív jelenlét helyett a dolgokba való szerves beavatást élvezhette, amikor azt látta, hogy nem csak biztonságban él testvére családjában, hanem egyenlő félként, egy másik ember feleként, fele-barátként idegen közösségben is.

Másnap hiányzott Lacika nekünk. Hiányzott mint egy olyan ember aki nem csak testből, de lélekből is él, aki hálás minden jó szóért és aki annyi kimondott (és kimondhatatlan) szeretetet ad a másiknak nehezen megformálható szavakkal, ami széppé és emberivé teszi az egymás közötti kapcsolatot és megszentelt példája annak a családi harmóniának és szeretetnek amivel a fiatalabb testvér nap mint nap megajándékozza a magára nem maradt árvát.

Lelki beszélgetéseken, dialógusokon gyakori, hogy tanúságtétel céljából meghallgatunk egy-egy embert aki életével és munkájával, dolgaival vagy éppen nehéz helyzetben lévő szabadulásokkal bizonyítja, hogy az ember nem marad soha magára ha elég szeretet élvez és hit van benne.

Egy családnak a tanúságtételét láttam egy szürke, munkás hétköznapon.

A fiatalabb testvért mint szülő-pótlót. Mint felelős gondnokot, aki a családjáért felel és ebben a családban szervesen bele tartozik Lacika is, a testvére akit gyámolítani kell.
Önként vállalta. Nem rázta le magáról a feladatot, nem keresett kibúvót, kiutat a felelősség alól, mint azt gyakran mi is tesszük.

Ezért mondom és tartom tanító jellegűnek számunkra ennek a családnak az életét mert azt a sokszor tehernek tartott,a szokványos helyzettől, az átlagtól eltérő nehézséget mint például Lacika jelenlegi és jövőbeni sorsa, nem az elutasítással hanem a teljes értékű befogadással látjuk bizonyítottnak.

Azt a befogadást amit Jézus mond nekünk: aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be.

Vajon ezeket a csodálatos szépségű és nehézségű életeket miért nem tartjuk mi számon mint helyi értéket, mint legalább ahogy szoktuk egy tárgyat a hétköznapi szokásokat, mert ez a jelenség is falunk életére utal. Ne a statisztika kedvéért tegyük, hanem a példa miatt.

A gyakorlatban megnyilvánuló vallási hittételünk miatt.

Mert nem az jut be Isten országába aki azt mondja Uram, Uram, hanem az aki teljesíti az Isten akaratát, ami Jézus Krisztusban vált valósággá és megváltoztathatatlan tétellé: a szeretet mindennapos himnusza.

)