Jóindulatú intelmeink

Tudja-e valaki, hogy mit jelent közérthető nyelven az, hogy "tikmony"?

És az, hogy "hiu"?

Nem valószínű, hogy sokan tudják.

Pedig mindkét szó magyar közegben, magyar emberek között hangzik el, sőt mi több használatos. Nem kivételesen.

Megmondom.

A tikmony a tyúktojás, a hiu a székelyföldön a padlás.

De vegyünk inkább közbeszédben használatos tárgyak nevét.

Így pl legyen az egyik a "tokmány".

A másik szó pedig a "kallantyú".

Ezeknek vajon tudjuk-e a jelentését?

Divatos lett régi fényképeket feltenni a világhálóra. És nagyon jól van ez így, mert régi, talán letűnt idők emlékét idézik ezzel. Javítják a szókincset, a képzelőerőt, sőt még kommentálják is, ami a vele való azonosulást bizonyítja.

Nos, ezen utóbbihoz lenne egy-két megjegyzésem.

"De jó volt akkor"! Kiáltanak fel a kommentelők ha pl egy régi képben (fényképen) parasztembereket lának egy aratási jelenetben.

Háttérként a "kereszt" vagyis a "csomóba" hordott gabonaféle (búza, árpa, rozs) előtte egy fagereblye, egy kaszáló ember a kaszával és esetleg egy "marokszedő" asszony is.

Nem csodálkoznék ha valaki(k) azt kérdezné(k), hogy mit jelent a "csomó" a szövegben, a fagereblye talán ismerős lehet a mai műanyagból készült fagereblyék láttán, de valószínű, hogy a marokszedő szóra sok-sok ember a legképtelenebb módon reagálna.

A korombeliek, hozzám hasonlóan ismerik ezeket a tárgyakat, sőt munka közben is találkoztak vele.

Hogy milyen jó volt akkor, (vagy milyen rossz ma) azt a képről leolvasni nem lehet.

Inkább azt lehet mondani, hogy volt akkor jobb is a mainál, még a mai jónál is.

Hogy az akkori aratásról legyen azoknak is pontos elképzelésük akik ezt nem élték vagy élhették meg, röviden néhány lépést, mozzanatot felidézek a saját emlékeimből.

Az aratásra készülve a nagyapám a régi, elhasznált lábbeliket mind elővette és azokat megjavította, hogy viselni lehessen vagy esetleg több lábbeliből készített egyet, kettőt. Ezt húzta a lábára az ember, mert a tarló szúrt, nagyon megrongálta a lábbelit. Elképzelhető, hogy a felforrósodott növénycsonkon, a levágott gabona maradványán, a tarlón a nap heve még nagyobb meleget árasztott és ha éppen gumicsizmából készült az ember lábbelije mit érezhetett és milyen látvány fogadta a nap végén.

Az aratás sok mozzanatból állt.

A család legerősebb embere használta a kaszát, vágta le rendre a gabonát.

A kasza nagyon értékes és bonyolult szerszám.
A hosszú nyelén van a szarva középtájt, a végére pedig a kaszát erősítették egy vaspánttal s egy vasékkel, melyet rendre meg kellett fenni a kaszáló ember derekára kötött tokmányban lévő vizes fenőkővel.

A kasza lehetett ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy még nagyobb. A gabona aratásakor a nagyobb méretűt használták és erre egy félkörívet képező rugalmas, hajlékony vesszőből készült kallantyút tettek, ami azt a feladatot látta el, hogy a magasabb szalmaszálú gabonát (pl a rozs-búzát) hajtsa egyenletesen a rendre.

A kaszát kezdéskor "kiverték", egy üllőn, mely egy kemény tömbvas faalapon, a fát rögzítésképpen a földbe szúrták.

Ehhez, kasza kiveréséhez kellet elsősorban egy jó szemű és biztos kezű ember, mert azt apró kalapcsütésekkel, egyenletes ütemben kellett végezni félfekvő helyzetben. Az ember felelőssége nagy volt, hogy az egyébként is nehéz kaszálást a jó szerszámmal könnyebbé tegye.

A rosszul kivert kasza hólyagos volt (vagy habos) ami könnyen kicsorbult és a munka is nehezebb volt vele.

Csak közbevetőleg írom, hogy maradjon meg egy ilyen jó "kaszaverő" hírében álló ember neve, néhány évtizeddel ezelőtt megkértem Buzma Feri bácsit, hogy végezze el ezt a munkát, amelyet nem lehetett akárkire bízni, nekem pedig kaszálni kellett, bármily nehezemre is esett. (A jó kaszások illanó könnyedséggel suhintottak a kaszájukkal, dőlt a gabona szára, hízott a rend, örült a gazda).

A kaszálásnak erőtől duzzadó, lírikus rendje van. Sőt éneke is. A kasza éneke egy sajátos hangú susogás, melyben szép hangokat is fel lehetett fedezni, mint a madárdalban, a pacsírta énekében, ha pedig többen kaszáltak egymás mögött haladva, az egyenesen óda volt csengőhangra írva, fémesen csillanó kaszák ritmusában.

Az aratásnak zenéje van, benne nóta is van, ének, hangulat, verejtékcseppek koppanása, világi és kozmikus rend. Olyan mint a lágyan hullámzó árvalányhaj-mező.

A marokszedő emberek (zömmel asszonyok felnőtt lányok) a sarlóval maguk felé húzva ölbe vették a lekaszált, renden heverő gabonát és egy ölnyi mennyiséget összegyűjtve, párhuzamosan haladva a tarlóra tették, hogy a második rendnél majd még egyszer ugyanúgy eljárva egy kévényit képezzenek.

A kévéket a kévekötő ember a kötőfával erősen összefogta, összeszorította mert a kévék egy kötélen feküdtek.

A kötelet a gyermek is tudta csinálni. Gyakorlatból mondom.

Az összekötözött gabonanyalábokat kévékbe kötve csomóba hordták, mely csomó kereszt alakban rakott kévékből állt össze.

A csomók (keresztek) egymástól azonos távolságban voltak.
Úgy készültek, hogy a kévék kalászos végét befelé fordították, egymásra fektették, rendszeresen 21 kéve alkotott egy csomót. Ez öt sorból állt, amire a "papot" tették és ezt az alatta lévő sorra összekötött szálakkal rögzítették, hogy a szél meg ne bontsa.

A "pap"-nak nevezett kéve (a huszonegyedik) szimbolizálta az egyháznak járó kilencedet (tizedet). A pap kéve kalászai nyugati irányba néztek, hogy az általában nyugatról fújó fel-feltámadó szél le ne sodorja hanem suhanjon el felette.

Az aratás nehéz munka volt. Nem csak annak aki kaszált de másnak is. Mindenkinek. A meleg miatt, a toklász (szálka) szúrta a megizzadt testet, a világos tarló visszaverte a napfényt, mintha alulról is sütne.

A vizet tíz literes agyagkorsóba, félig a földbe ásták, hogy a víz hűvös maradjon.

A tarlón, étkeztek az aratók. Rövid idő volt erre.

Erre az időre tartogatták a télen levágott disznók legjavát. A szalonnát füstölve vagy sózva, a füstölt lapockát és a leves is este orjaleves volt ami nem más mint a hátáról bontott levágott disznó gerince.

A kenyér szikkadt, az ivóvíz meleg, (langyos a melegtől) a sózott vagy füstölt húsféle pedig kívánja a vizet.

Ha a gabonakereszteket sok eső áztatta, akkor a magok (termés) kicsírázott a talajon, veszteséget okozott.

Lehetett-e örülni az aratásnak?

De még mennyire!

A mindennapi kenyérről volt szó ami az asztalról elmaradhatatlan egész évben.

Szép emlékem az iskolából amikor a Fabó tanítónéni tanítási óráját látogattam (igazgatóként kötelességem volt) és a negyedik osztályban az óra témája a "mindennapi kenyér volt". Olyan okos érzelmektől vezérelt, igazi nevelői munkát láttam amely nem csak a tanulóknak volt talán örök élmény, hanem engem is megindított, csaknem a könnyekig hatóan.

Megértem hát azokat akik a régi paraszti világnak ezt a mozzanatát, az aratást szépnek jónak látják, kívánatosnak és nosztalgikus érzésekkel elevenítik fel.

A parasztember művelt, okos, képzett, sokoldalú és nemes szívű volt.

A sokoldalúságát a gazdag tapasztalat, az adott problémákra való reagálás jelentette. Műveltségének alapja a természetből vett tapasztalat volt, az okos és értelmes élete pedig a templomból és a természetet alkotó Istennek a mindennapokban való meglátásából, megéléséből eredt.

A magyar társadalom akkor kezdte romlásának idejét (talán napjainkig hatóan) amikor a a parasztságot felszámolták, amikor a nemzet gerincét ezzel összetörték.

A földet a legelső gondolkodók, legrégebbi filozófusok is őselemnek tartották. Az egyik őselemnek, a levegő, víz és a tűz mellett.

Föld, víz, levegő, napfény együtt jelenik meg a paraszti munkában ezért kimondhatjuk, hogy a föld művelése, a növények termesztése, a talaj védelme, a talajnak szerves tápanyaggal való ellátása minden földi és földön túli gondolkodásnak alapja, egy olyan komplex filozófiai tétel, amelyen egész tudományunk áll, hiszen ebben egyesül a föld az éggel, találkozik az ember a Teremtőjével. Mi más lehetne az ember földi célja mint erre való készülés.

A föld-víz-levegő-napfény a földi élet alapja. Ez mind megjelenik abban a képben amikor az interneten egy aratási részletet látunk.

A lélek szava olvasható ennek a képnek a dicséretében még akkor is, ha a képet olyan ember tette fel aki csak hallomásból szerzett tudomást a régi paraszti munkáról.

Amióta az alapvető négy elem együttes mozgásán együtt történő hatásán vagyis egy egész komplex rendszeren erőszakot követett el az ember, megbontott az ősi rendet, az ősi isteni rendet, azóta nem találja sem a helyét, sem a boldogságát.

Csak annak morzsáit.

Ha elmondjuk minden nap azt az imát amelyre Jézus tanított bennünket, hitet teszünk az említett filozófiai tétel mellet is, remélve annak eljöttét, el ne mulasszuk hát mondani: panem nostrum cotidianum da nobis hodie, vagyis mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.