Nos, tehát ismétli-e (mármint a történelem önmagát)

Ötszáz évvel ezelőtt a Duna mentén, közel Mohács városához súlyos vereséget mért a török csapat a magyar seregre.

Így mondjuk ma is: "Mohácsi vész".

Vész volt valóban. Az elveszejtésünk ideje.

Volt már ehhez hasonló a magyar törtélemben!

Kezdjük talán a honfoglalással, illetve ezt követő 907-es esztendővel, a Pozsonyi csatával.
Nem nagyon ismert ez a dátum. Ez az esemény. Mi történt a honfoglalásunkat valójában lezáró és azt véglegesítő Pozsonyi csatában?

Sokan nem nézték jó szemmel, hogy a magyarok elfoglalják a Kárpátok övezte medencét.
Már a bejövetel sem volt probléma nélküli.
Jó lenne ezt is elmesélni!

A megtelepedésünket árgus szemekkel figyelték nyugatról. Aztán nem csak figyelték, hanem hihetetlen nagy erővel meg is támadtak bennünket.
907-ben a magyarok jó leckét adtak a túlerőnek látszó támadók legyőzésével.

Aztán következett Muhi. A Muhi csatában a tatárok (mongolok) szinte megsemmisítő vereséget mértek ránk. Ez úgy vonult be a magyar nép tudatában, mint tatárjárás. Ez 1241-ben történt.

Aztán jöttek a törökök és Mohácsnál legyőztek bennünket. 1526 nyárközepi időben, augusztus 29-én. Nem több, mint két órás volt a csata. Gyengének találtattunk!

Jött a török uralom, aztán a Habsburgok, ezt követte Trianon gyásza, egy kis ugrással a szovjet birodalom járma szorította nyakunkat.
Most pedig?

Nem is említettük a forradalmainkat (szinte mindegyik vesztes volt) a belső viszályokat, melyet nagy költőnk így énekel meg: hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre.

Most függetlenek vagyunk. De szabadok is?

Persze, szabadok.

Szabad megemlékezni a sorsfordító történelmi időkről. Ez tanít bennünket hazafiságra, emberségre, tiszteletre, hősiességre, ha kell, életáldozatra. A történelem az élet tanítómestere, vallották a rómaiak is. Historia est magistra vitae.

Vessünk egy pillantást a dányi jelképekre, emlékként állított műalkotásokra.

Az Árpád-házi időket (melyben a Muhi csata is lezajlott) Szent Margit szobra teszi emlékezetessé. Szent Margit IV Béla királyunk lánya, aki maga is csaknem ott veszett Muhinál.

Szent Imre az első Árpád-házi királyra, Istvánra emlékeztet bennünket a nevével fémjelzett téren, királyi méltóságot és szerénységet, szent életet sugallva.

Sebestyén emlékműve a falunk honfoglalására és a benne élők áldozatára figyelmeztet. Éppen úgy mint a településünk hétszáz éves emlékét hirdető vésett oszlop a templom mellett.

Első és a második világháború emlékére állított szobrok örök mementók nekünk.

1956 és 1848 forradalmainak emlékét egy kopjafa hordozza.

Trianon gyászára és az egységes magyar nemzet létére két székelykapunk is figyelmeztet.

Árpád fővezér és a Turul madár szobra elkészült, kihelyezésre vár. A honfoglalásunk szimbólumai ezek.

Mi így emlékezünk. Mi így (is) őrizzük a múltunkat. Mi így is ébren tartjuk történelmi emlékezetünket. Mi így is tisztelgünk a hőseink és a mi történelmünk előtt.

Vannak bizonyára akik másképpen gondolják mindezeket. Azoknak azt ajánljuk, hogy vizsgálják felül a saját értékrendszerüket és tegyenek fel a végén kérdéseket? Hány olyan mozzanat van a saját életünkben, vagy a család életében a születéstől kezdve a mindennapokig amikor boldognak és kivételezettnek érezzük magunkat. Ezek a pillanatok a mi emlékezetes és kivételesen tanulságos perceink.

A nemzet is egy élő a valóság, egy élő közösség, melyben az egészen kivételezettek úgy is mint személyek, úgy is mint események hasonlítanak hozzánk az egyénekhez és párhuzamba helyezhetők a mi életünkkel. Azzal a különbséggel persze, hogy egy nép élettörténete emberek sokaságának élményeit hordozza, mely több is, más is mint egy személy élete.

Mint ahogyan a gyermeknek példa a szülő magatartása, tevékenysége, hite és ideológiája, nézete, ugyanígy a nemzetnek is van hite, ideológiája és természete. Ezekre emlékezni az ünnep percei amelyek a lényegét adják életünknek. Hát hogyan feledhetnénk el ezeket!

Nem időrendi sorrendben állítottam a dányi jelképeket és talán nem is soroltam fel mindegyiket. A lényeg nem is ez hanem inkább az, hogy érezzük, milyen szerves egységben élünk a természettel, az éggel, a társadalommal, milyen méltóságot hordoz a kivételezettség, a történelmi példa amely egyrészt egyéni másrészt közösségi, mely emberré tesz bennünket. Magyar emberré, aki hiszi népének nagyságát, nemzetének egységét példaként követi elődeinek tetteit és hordozza mindazt az ideológiai tartalmat amely egyénivé és egyedivé tesz úgy, hogy egy tágabb környezetnek, egy földrésznek, egy világnak részei vagyunk. Magyarok, dányiak, keresztények.

II Lajos király fiatalon mindössze húsz évesen fulladt bele egy ingoványos patak vizében a Csele patakba a vereség után.

Mátyás király halálát követően nehéz évek következtek. Lajos édesapja II Ulászló talán még magyarul sem tudott. Dobzse Lászlónak nevezte a népnyelv, mert minden dobzse volt neki, mindent jóváhagyott. Mátyás után ez egy valóságos Isten-csapás.
Egy széthúzó országban, amilyen volt a Mohácsi vész idején Magyarországon csak egy gyenge hadsereget lehetett felállítani. A vagyonosok birtokolták az országot, de a királynak üres volt még az éléskamrája is.
Sokan voltak a haszonlesők, a mindent távolról figyelők, (határainkon belül és kívül) az ugrásra kész hatalommániákusok ha a konc elérhető közelségbe kerül.

Mohács történetét és a rá való emlékezést az ötszáz éves évforduló alkalmassá teszi.

Vörösmarty Mihály is így hirdette a lelkében lecsapódó emlékeket:

"Sír vagyok, elhullott magyarok sírja, Mohács".