Csak játék, vagy valami más

Azt a címet is adhattam volna, hogy tévedéseink, melléfogásaink, esetleg véleményeink.

Mert vannak ilyenek! Vannak, de sokan ezt nem tudják.

Helyette (ezeknek) igazságaink, tévedhetetlenségeink, jó döntéseink, "csak ez az út létezik" makacs (hamis) és megváltoztathatatlan állításaik, amiről meg nem lehet őket győzni. Szegényeket!

Volt egy dányi ember, nem él már, az én korosztályom jól ismerhette.
Főleg azok, akik a Széchenyi utcában laknak.
Erről az emberről mondták a többiek, nem kis éllel, vagy inkább élccel,hogy azt tartotta magáról, ő mindig jót mond, jót tesz, még a piacon (vásáron) sem csapta be őt soha és senki. senki. Mert mindig résen volt. (Ezt már én teszem hozzá).
Valójában egy szánni való ember volt, és a tévedhetetlenségét is csak annak köszönhette, hogy soha nem jött rá, hogy őt becsapták. Butasága védte az önképét, ami inkább szánalmat keltően hamis önkép volt.

Hány ilyen ember van? Biztosan sok. Talán még községünkben is van egy-kettő. Vagy még több?

Ha játék, hát említem a lassan döntőig jutó női kézilabda világbajnokságot, ahol a magyar csapat a hetedik helyen végzett.

És jöttek a vélemények:

Többet érdemeltek. Ha így lett volna, ha úgy, akkor ez és ez lehetett volna.
Mennyi ilyen kézilabda-mérkőzés van az életben, áttételesen értve. Most is, nálunk is.

Mert ha lenne egy gólerős beállónk, ha lenne nagyon jó kapusunk, ha olyan átlövőink lennének akiktől rettegnek az ellenfél kapusai és nem csak az elfogadható, jó irányítók és szélsők lennének, hanem mindenki az első helyen a rangsorban az ellenfelekkel összehasonlítva, akkor, akkor, nos akkor vasárnap mi játszhatnánk a döntőt.

Ez elmondható a világbajnokságról lemaradó labdarúgóinkról is.

Mennyi felmentés, csúsztatás, az emberben az emberben azt a érzést kelti, mint ha nem lenne szabad az igazságot elmondani.

Voltak idők, amikor az igazságért, az igazság kimondásáért az ember súlyos árat fizetett. Börtönre ítélték, kiközösítették, a nép ellenségének tartották, megbélyegezték. Alá is hullott az a rendszer, a történelem süllyesztőjébe került.

Az igazság elhallgatása bűnrészesség, az elhallgattatása pedig diktatátum.

Azért mondom ezt, mert szenvedélyesen szeretem a kézilabdát, a futballt is, de ez utóbbit már nem annyira.

Mondhatnék példát a politikai életből is, de az nem illik bele a játékba. Mármint az egyszerű ember (a sima választópolgár) játékába. Mert az csak a kivételesek, vagy magukat kivételes helyzetbe tudó, maguknak ezt a kivételezettséget kivívók játéka lehet Ezek vagy erőszakkal odakerülnek vagy általunk megválasztott vezetők lehetnek. Itt viszont a durva fizikai erő dominál és minden, ami az embernek szent lehet és iránytű az életében mint pl igazság, jog, erkölcs, emberség, szolidaritás, tiszta beszéd, szolgálat stb, stb, az háttérbe szorul. Mármint a politikából privát játékot űző embereknél.

Ha a politikát érintettem, akkor nem tudom elhessegetni magamtól, hogy ne szóljak egyébről is. Bár ezek szorosan véve nem tartoznak bele a játék fogalmába, de áttételesen igen (miként a politika is) és ez az elem a közjó.

Most talán egy új társadalompolitikai besorolást teremtek ezzel, mert a közjó fogalmát kiterjesztem annyiban, hogy ide sorolom az ember kultúrális éhségét is. A kultúrával való játék ürügyén.

Vagyis a közjó, a kultúra is lehet játék. Valakik játéka, de lehet valami más is.

Mikor válik a kultúrális "szolgáltatás" játékká? Akkor, ha azt a politika veszi birtokba. Egy időre. A komoly játékból komolytalan történetet fakasztva. A véleményformálás idejére.

Olvasom a megjegyzéseket Krasznahorkai László új Nobel-díjasunk kitüntetéséről. Nem a munkájáról, értsd alatta, nem arról amit alkotott, amit írt , amiről írt és ezt hogyan tette, miért tette, hanem a tényről, a díjáról. A Nobel díjáról.

Nem tudom másnak minősíteni ezt mint játéknak. Nem mondom, hogy az elme játékának, hanem a hatalomtechnika játékának.

Krasznahorkai Lászlót nem ismertem míg a Nobel-díjat nem kapta meg.
Őszinte vagyok. Ismerhettem volna, de a mai magyar irodalom terén nem vagyok ennyire tájékozott. Megbocsáthatatlanul.

Azért merészelek mégis írni róla, -szemben talán másokkal, a "játékos kedvűekkel"- mert elolvastam legújabb munkáját, amit a Magyar nemzet biztonsága címmel írt és azt a másikat is amelyből film is készült és alapja lett a Nobel-díj odaitélésének, a Sátántangót.

Nem vagyok álszent, nem mondom, hogy annyira oda vagyok ezekért az írásokért, hogy újra el fogom olvasni őket. De mondom, hogy ha kezembe kerül Krasznahorkai László bármelyik írása, azt el fogom olvasni.

Krasznahorkai ugyanazt tette mint azok tették akik a küzdőtéren vannak és játszanak. Egymás ellen. Egy másik ellenféllel szemben. Szerintem. Az élet is játék, játékos küzdelem. Sokszor elég azt egyszer megélni.

A játék is, az említett művek is ugyanis az életről szólnak.
Arról az életről, amelyet elég egyszer is elviselni.

Arról az életről amelyet kifejezni nem csak a megélt boldogság-boldogtalanság, siker-sikertelenség, remény-reményvesztettség ellentmondásaiban, az idegek feszültségében, az ingerek idegpályákon mozgó vibrálásában vagy az embert felépítő atomok "spinjeinek" láthatatlan forgásaiban lehet hanem egy nagyon különleges művészi eszközökkel élő atmoszférában is amit csak a játék vagy az író tud megmutatni nekünk.

Krasznahorkai László újra élteti azt az életet velünk, amelyben talán nem is szeretnénk élni. Ilyenben nem. Ezért van tanulsága!

Csodálatos művészi eszközökkel él Krasznahorkai László és az, aki olvasta Juhász Ferenc költeményeit (legalább egyszer), meg is fogja érteni őt. A mondanivalóját.

Játékkal, táncjátékkal bemutatva láttuk néhány nappal ezelőtt a dányi Sebestyén életének utolsó napjait. Az a különleges élményben volt részünk, hogy a tánc (mint játék) elénk tárta azokat a gyötrelmesen szép napokat amelyeket a hősünk megélt.

Krasznahorkai László egészen egyedi stílusa úgy szembesít magunkkal (ha tetszik a történelemmel), magunkat, hogy az az érzésünk, elég ezt egyszer is megélni.

Azért, mert a tanulsága egy egész életre szól.

Akár egy másik művészeté, a játéké.