"Megvidámítja az ember szívét"

Az ablakon szűrt fény látszott. Olyan volt első látásra mint a régen használt, ablakokra feszített hártya az üveg helyett. Középkori várak, erődítmények leírása szerint hártyákat feszítettek az ablakokra. Aztán mást is szegény helyen a beáramló hideg levegő ellen. Áttetsző volt ez, vagy még annál is mattabb a félhomálytól valamivel világosabb templombelső megvilágítására.

Misztikus volt az egész, falak, tárgyak ontották magukból a fuvallatot vagy még inkább a sugallatot: nem mindennapos élmény és érzés fog el ha ide belépsz.

Az onix ablakok drága portékák. Addig csiszolják a kőzetet (márványt) ezt a különleges Szlovéniából származó fényáteresztő díszletet, míg az szinte hártyavékonyságú nem lesz, azaz fényáteresztő képességgel nem bír.

Már itt, az első lépések után a világot jártam gondolatban.

Jézus halotti leplét is márványhártya borítja, Szűzmária is hasonlóban burkolózik, -szobrászi bravúr, művészet messze Talján-földön.

Itt vagyok testben-lélekben, gondolatban száguldom a magasságokat, a Mindenséget és elmém száz meg száz, mélybe süllyesztett emléke vált valódi képre a feledés homályából.

Nem turista vagyok!

Nem a látványosságot hajszoló szándékkal vagyunk itt, szó szerint is értve földi társaimmal, szeretteimmel, (égi szomszédaimmal) a legszorosabb kötelékben élő családi közösségben. Bálint is itt van, Csanád is, Anni is. Csak Jánoska hiányzik. Testileg is lelkileg is mert könyvek fölé hajol talán ebben a percekben is a Tulipánosok Országában.

Szent Márton hegye, a szép nevű Pannonhalma két napra az otthonunk. Fizikai tartózkodásunk helye és tápláléka mindannak amit a ember talán örök életre magában hord.

Szent Márton hegyén a templom messzire látszik. Alig hajtasz le az egyes autópályáról már látod a ködszerű párából kiemelkedni, jellegzetes tornyával a környezet fölé emelkedik.

Voltam már itt? -kérdezem magamtól? Talán igen, talán nem, de az biztos, hogy újként hat rám minden.

A lélek üzenete. Virágvasárnap barkába hajló napsütése, a hely szelleme, az üzenet áradó melege, az egyszerűség és a bonyolultság tiszta képe, képlete, távlatok reménye, megtisztított tegnapok fénye, jövőt vidám reménységben töltő bizalom.

Múltba látás, múltba feledkezés.

Máriabesnyőt látom magam előtt, a kis dombot amelyre ház épült, amely akkor a Török Ignác Gimnáziumnak adott halyet.

Igen, érzem, most már tudom, hogy nem voltam még itt fizikailag eddig, de lélekben igen, amikor Máriabesnyőről láttam a világot, kedvesnek, vonzónak, hívogatónak. A lelkemmel kisdiákként meg nagyobb diákként is Szent Márton hegyét láttam, most már tudom, ez kisért engem életem útján.

Barkákat osztogatnak kedves, mosolygós emberek és mi ezeket magasra emelve, dicsőítő énekeket zengve sorakoztunk fel a diákok mögött, akiknek megadatott több mint nekem, hogy ne csak a máriabesnyői dombokról figyeljem és éljem a világot hanem Szent Márton hegyéről, ahol a tanulóévek két világító fáklya fényei mellett folynak: Predicate! Docete!.

Vagyis Téríts és Taníts!

Vajha minden magyar iskolába beköltözne Szent Márton regulájának szellem! Milyen világot élnénk akkor?

Elvarázsolta világot. Mennyekbe igyekvő világot, szeretetet és vidámságot.

Mint az üvegre íródott latin mondás, Márton-hegyének szőlőjéből készült bor zamatos, vidámító intelme: Et laetifice cor hominis.

Ez a bor megvidámítja az ember szívét.

Ez az út, a mi zarándokútunk felemeli, de legalábbis megemeli az ember szívét. Kell ennél több nekünk.

Nem kell, de ennyi minden bizonnyal.