V)issza a jelenbe (folytatás)

Az észokokra támaszkodó hit a keresztény gondolkodók nagy fegyvere volt az évszázados hitvitákban is. Elég ha csak két embert nevezünk meg ennek bizonyítékaként: az egyik Aqinói Szent Tamás a középkorban és az őt évszázadokkal megelőző Augustinus vagyis Szent Ágoston, Hippó püspöke.

(Jarábik János atya, aki Kozár plébános úr káplánja is volt Dányban (majd lett ismét Kállón) beszélt nekem egy alkalommal filozófiáról, Feuerbachról (elítélően) és Szent Ágostonról (nyilván tanításait követni méltó módon) akinek -mint mondotta- a műveit olvasva "majd bele bolondultam",) Szent Ágoston életrajzszerű munkáját én is olvasgatom a mai napig is amit Vallomások címén írt. (Érdekes, hogy II Rákóczi Ferenc is ezzel a címmel írta meg visszaemlékezéseit)

Nagyon üdvös és hasznos dolog meríteni abból a forrásból amit a katolikus keresztény írások tartalmaznak.

A bevezetőben idézett Lederer Emma munkája inkább szigorúan tudománytörténeti mint hit-tan, éppen ezért figyelemre méltó, hogy egy nem vallásos témájú, vagy nem teológiai munka említi éppen azt a jézusi tanítást (és Jézust is mint ennek a tanításnak a megtestesítőjét, hordozóját) ami a szeretetben, mint emberi és isteni
magatartásban csúcsosodik ki.

Ezekkel a szavakkal emeli ki Jézus alakjában ezt a gondolatot: " csodálatosan mély erkölcsi tanítás a tiszta emberszeretetről.."

Szinte elszégyenli magát az ember ebben a kontextusban találkozni a szeretettel.
Ezzel a mély emberi szóval és érzéssel, ami Jézus életében a Fájdalmak Útján (Via Dolorosa ) valamint a keresztáldozatban nyilvánult meg az ember bűneiért és a bűntől való szabadulás béreként a megtisztulásunkért, és üdvösségünkért.

A megszégyenülésünket az okozza, hogy mi hányszor mondjuk ki ezt a szót, hogy szeretet, hányszor feledkezünk meg éppen róla, vagy teszünk ennek ellenében, minden bűnbánat és lelkiismeretfurdalás nélkül.
Ezt a magasztos kifejezést, a szeretet szót nagyon sokszor használjuk, szinte az elcsépelt unalomig, pedig mindig onnan ragyoghat ránk ahol Jézus az életét áldozta: vagyis a kereszt magányából és tündökléséből. Ezért éppen úgy jézusi mint emberi éppen úgy szent mint ahogyan profán.

Az a pálya, amit az ember befut élete során, bármely helyzetben, bármilyen szituációban is lévén a szeretetben mindig találkozik. Az ember tévedéseiből ocsúdva éppen úgy mint a különböző emberi életpályák interferenciájában, az emberi találkozásokon.

Minden szeretet más, irányát, mélységét és komolyságát illetően. Nem tartalmában más, hanem a formájában nyilván.
Azért van ez így, mert minden szeretet egy forrásból ered. Ez a szeretet-forrás. Isteni ajándék és küldetés. Minden nyelven, minden nációban, minden kultúrában. Vagyis ez a szeretet egyetemes amit mi katolikusként szoktunk használni. Katolikus egyenlő egyetemes. Ezt valljuk meg a hit megvallásakor: hiszek az egy szent katolikus Anyaszentegyházban, amit az ökumenikus találkozásainkon együtt mondjuk a protestáns testvéreinkkel: hiszem az egyetemes Anyaszentegyházat.

Miért is lenne két Anyaszentegyház, amikor szigorúan véve csak egy van.

A szeretet-forrás soha ki nem apad. Nem időszakos mint a rétegvizek a föld gyomrában, nem szökik el előlünk és tőlünk, ha csak mi nem vagyunk szökevények.

A szeretet tékozol és nem pedig gyűjt. Szétosztja kincsét, mosolyát, ragaszkodását és benne a reményt.
A szeretet nem kamatozó, hanem pazarló. Ez a jelenség, amiért hálát nem várhat az ember. Azt mondja az imádság írója Jézus keresztútjának hetedik állomásán, amikor másodszor esik el a kereszt súlya alatt, hogy ez az állomás a viszonzatlan szeretet titkának az állomása.

Vajon vissza kell-e esni mindig a jelenbe? A jelen rögvalóságába ahol egymásnak esnek az emberek, és szinte megcsúfolják ezzel a legfőbb parancsot.
Mert se szeri se száma a mi érzékenységünknek, a mi sértettségünknek, a mi hiúságunknak ami sajnos még a templomba menet vagy onnét jövet, vagy az ott-tartózkodásunkban sem hagy el bennünket.

Olyan mély igazságot mond a profán író, az egyetemes művelődéstörténet írója Jézusról, hogy ha csak az ő szavaiban mélyedünk el, előttünk látunk egy tiszta embert, Jézust.

De mi tudjuk, hogy ezen fenséges Istenarc mögött ott van Munkácsy Mihály ecsetvonása a pilátusi ítélkezéskor, a Golgota ragyogásakor és az Ecce homo (íme az ember) döbbenetes képeiben.

És ott van a szívünkben!
Nem csak Húsvét táján.
Remélhetőleg?!