Emlékképek énekkel, zenével

Hogy mit jelent Grassalkovich Antal neve azoknak akik a Gödöllői Királyi Kastély Lovardájában hallgatták péntek este (április 12-én) a F. C. Gödöllői Zeneiskola volt tanulóinak koncertjét, amit az intézmény 50 éves évfordulójának tiszteletére tartottak, azt nem tudom. Hogy mit jelent a gróf nekünk, egy áldásos mecénást vagy egy ravasz prókátort az történelmi elemzés kérdése, de az nem kérdés, hogy a jubileumi koncert a városnak nem csak hírnevét növelte, de egyenesen annak kultúrális atmoszféráját is fémjelezte.

Ragyogó tehetségek sora vonult fel előttünk, akik már nem csak tehetségek, ígéretek a pályán hanem "befutott" művészek is és -ami még ennél is többet jelent- nagyszerű emberek.

A szélére ültem a sornak, úgy a terem első harmadának a végén. Ide szoktam letelepedni, itt ültem nemrég is a Premontreiek magyarországi megjelenésének 100-ik évfordulója tiszteletére rendezett emlékülésen.

Szeretem az állandóságot. A helyben is és az eszmében is, a megalapozottságot és megfontoltságot.

Szeretem ezt a helyet. A kastélyt, a Lovardát mert szeretem Gödöllőt is. És szeretve tisztelem az iskoláit. A zeneiskolát is. Péntek este talán mindenek előtt a legjobban szerettem. A szeretet a legnagyobb tisztelet jele!

Gyönyörűen szólt a zene, az énekhang, kitöltötte a teret, betöltötte a szívemet.

Kitágult körülöttem a világ. Megjelentek álló képek a történelem forgatagában előttem, mint ahogyan karnyújtásnyira volt tőlem a poszter is a Lovarda falára kerülő lovak képével. Az erő, a dinamika, az állandóság, az örök feszültség, a pattanásig feszülő erő, a test hordozta lélek ezer rezdülése és megnyilvánulása kelt életre bennem.

Szabad voltam, boldog, kiegyensúlyozott, imával csordultig töltött lelkem ezernyi fohásza visszhangzott felém a színpadról.

Ki hogyan hallgat zenét nem tudom. Én így! Szállva, keringve, bolyongva, elektromos töltésekkel telnek meg az idegsejtek az agyamban és a fél világ lelke dobog bennem.

Emlékek tucatja kél, jönnek elém, míg búgó-csilingelő-angyalszárnyon suhanó akkordok beszélnek hozzám, tartanak fogva.

Szabad lélek, szabad madár, szabad a szó, szabad az ember, felszabadult a gyötrelmek alól, a napi gondokat elűzve, boldog ember nyugalmával adom át magam jelennek, vigyen el az emlékeim tág mezejére.

Gödöllő, a régi, ötven, hatvan évvel ezelőtti Gödöllő jön elém és barátságosan üdvözöl.

A házak, régi parasztházak a Rögesben vagy az Imre utcában -ahol rövid ideig laktam is, szólítanak meg. Felújított valóságuk most is gyönyörűséggel töltenek el.

A házak, olyanok voltak mint a miénk itt Dányban. Hosszú parasztház, nyitott folyosóval, ganggal, vagy ahogyan nálunk mondták, hambittal. Lábakon állt. Téglával kirakott oszlopokon, vagy ahogyan most is látom faragott fa törzseken.

A házunk gangját édesanyám cementlappal boríttatta be. Szentesitől (Stenáder) vette a csillag rajzolatú gyenge minőségű cementlapokat (a szélső sorok dobozosak voltak).
A hambitot beton szegélyezte, téglapiros festékkel volt befestve.
Jövök haza a gimnáziumból a délutáni busszal (ritkán közlekedtek) és látom, hogy nagyapám ül a piros festékes hambit szélén. Öregnek láttam, alig volt még hatvan éves. Néhány év múlva (kettő-három) kezébe tették a fekete fedeles imakönyvét, így ravatalozták fel.
Mellett ült -az élő képen- egyik oldalán a hugom, a másikon a fekete foltos "néhai" bárányunk, a jó palócok háziállata és ezt követte Kicsi, a fehér szőrű kutyánk. Mind egy sorban.

A régi Gödöllőn az Alsó parkban futballoztunk az iskola után. Nem voltak még emeletes házak ott, csak méretes fatörzsek, grundok és kitaposott sétáló utak, melyeken magam is jártam később már, andalogva-ábrándozva, hol egyedül, hol barátokkal. Lányokkal is, időre érkeztünk. Ide is, haza is. Ahogyan megkövetelték tőlünk.

Benedek Krisztina konferálja a műsort. Kedves, bájos teremtés Kirisztina. A zeneiskola növendéke volt ő is egykor, most tanítványainak fellépéseit jelentette be. Sok humorral, mosolyt keltett arcunkon. Igazi pedagógus.

Jó néhány esztendeje beszéltem vele arról, jöjjön el hozzánk Dányba, legyen a helyi művelődési ház vezetője.

Majd lesz egy nagy intézményünk -mondtam el neki. Egy irányítás alatt lesz az iskola, a zeneiskolánkkal, a művelődési intézményünkkel és az óvodával. Jöjjön ide vezetőnek Intézményvezetőnek vagy -ha a sors is úgy akarja- az egész komplex Általános Művelődési Központ vezetőjének.

És ekkor majd helyére kerül minden. A dányi gyermekek úgy végzik az általános iskolát, hogy közben -aki képes lesz rá- zenét is tanul ugyanitt. Aztán népitáncot, folklórt, színházat alakítunk, színjátszó körrel. Délutáni foglalkozásokon lehet ping-pongozni, tábla játékot játszani. Meg minden mást, érdeklődés és tehetség szerint.
Nem lesz unatkozó gyerek, minden házban ahol gyermek van- minden nap téma a gyermek napi munkája. Az iskola, a zenei előmenetel, a művészeti csoportban való teljesítés, a sport, a versenyeredmények. Művelődési intézmény lesz az egész falu! A vezetése pedig a szakamberek mellett a helyi vállalkozókból, közéleti emberekből, a szülők küldöttéből kerül ki.

Közös ügyünk lesz, közös szerelmünk, a falu. Aki itt lakik. Akik itt laknak. Nemre, bőrszínre és minden másra tekintet nélkül.

Közben hallom a színpadon törtéteket is. Benedek Krisztina énekel, Lencsés Balázs kíséri gitáron. József Attila versét adják elő. Igen, tegnap volt a költészet napja.

Zongora négykezes játékot hallunk, látjuk szinte a billentyűk mozgását, a billentyűfejek ugrándozását, a tőke szívbe markoló hangja az eredmény Mikulik Márton és Ittzés Péter produkciójának.

És Sápi Viktor hozza színpadra a nagy "Hangszert", a tubát. Ferenczy Beáta kíséri zongorán.

Totálkép van előttem.

A poszteren a sárga ló csillaghomlokát felemeli a legelésző helyzetből, jókedvű csikója okos, értelmes tekintetű, érdeklődő hóka.
Szinte együtt mozdulnak a zenére. Nem valódi a kép, de valóságos a társítás. Az elme játéka. A világ is megmozdul ha zenét hall.

Emlékszem minden lovunkra.
Még a kis Sárgára is, amit a háború előtt a vásárra vitt a nagyapám. Sokszor hallottam, mindig újra mondattam a történetet vele.

Mert a kókai vásáron esett meg, hogy nagyapám úgy árulta -kényszerből- a kedves lovát az új tulajdonosnak, hogy úgy vegye át a kötőféket, hogy tisztában legyen vele, csak Szent István királynak volt ilyen lova. Örült is az új gazda (nem cigány lókupec), hogy így dicsérik új szerzeményét, pedig nem kevesebbet, mint 750 pengőt adott érte. (Ez akkor egy pedagógus hat havi fizetése volt).

Népdalok kerülnek elő. Játékos kedvű fiatalok, akiket maga Benedek Krisztina tanított meg énekelni. Vidám hangulatú percek voltak Annus Réka, Kakucs Katalin, Nagy Borbála és Vilhelm Adrien jóvoltából.

Neumann Balázs tanár úr Ph D, jazz-zongora száma igazán felüdített bennünket, klarinét és zongora kettős után melyet Eszenyi Zsombor és Puskás Máté adott elő.

Ábrándos emlékeim teljes összpontosítása mellett egyedi szintű éreklődéssel fordultam Szabó Attila (és társai) felé, mert egy kitűnő prímás, aki a Csík zenekarban is prímás tud lenni, a gödöllői zeneiskolára és tanáraira oly kedves egyszerűséggel tudott emlékezni, hogy pedagógus legyen a talpán, aki nem hallgatta ezt fátyolos tekintet nélkül.

Miért nem élhet az ember mindig a lelke kívánsága szerint? -kérdeztem volna meg a világtól abban a pillanatban.

Herczenik Anna és Dolhai Attila Verdi és Kálmán Imre által szerzett zeneművek csak felsőfokban említhető hatását ha lehet, még egy lehettel megtoldotta a zárószámot elő adó zenekar, Weiner Leó két tételét előadva: kiknek neveit érdemes (legalább) leírni:
A hegedűn Dezső Piroska, Barabás Ildikó, Ácsné Lovász Leila, Klacsmann Nóra, Necz István Gyulai Lázás Bíborka és Szabó Anna játszott, a brácsát Batis-Gémesi Gabrielle Kovács Attila és Anka Júlia szólaltatta meg, míg a cselló vonója Asztalos Dorottya és Gál Béla kezében volt, az elmaradhatatlan bőgő pedig Bucherna Péter "ölelésében" adott hangot.

Gödöllő ma is az a város az én szememben amit gyermekként megismertem. Ahol tudásszomjam kielégítésére a Török szolgált, a lelki erőt Máriabesnyő adta.
Ahol együtt lehettem évtizedekig a faluból lett várossal, annak egyetemén dolgozó kiváló tanítóimmal, barátaimmal, amely város története elvitt minket Európa számos helyének megismerésére és amely most is hív, befogad, van hozzám egy-egy kedves szava képein, színházán és iskoláin keresztül.

Gödöllőre menet bár ma sokszor a kényszer visz bennünket, bosszant is mert csak futunk, időnk nincs észre venni mindazt amit a hangos politika háttérbe szorít bűnös módon, pedig templomai iskolái ma is az életünk részét képezik.

Gödöllő nem a rohanó, ügyeit intéző, bosszankodó dányi ember városa, hanem Grassalkovich mecenatúrájának egészen a falunkig érő kezében áldást is osztó város, befogadó és szeretettel köszöntő is egyben, melyben a zeneiskola -mint ahogyan a zárszóban el is hangzott- egy kivételes szellemi környezetet hordozó hely ahol a lélek-szellem-tudomány-bölcsesség nem csak megpihen hanem végtelen értékeit meg is osztja velünk.