"A szolgálatok különfélék..."

Nyissuk ki a történelem épületének ablakát. Nyissuk ki, és tekintsünk rá a régi, félszázada volt világra.
Ne azért nyissunk ablakot, hogy kidobjuk régi énünket, világunkat, hanem azért, hogy engedjük be a történelem világformáló levegőjét. Engedjük tovább élni, éretten létezni a múltat.

Azért vagyunk sérülékenyek, kitéve magunkat a legkisebb fertőzésnek is, testi és lelki bajokat eredményező támadásoknak, mert azt gondoljuk, nekünk minden nap meg kell születnünk. Minden nap meg kell újulnunk. Mindennapjainkat azzal kell kezdeni, hogy elfeledünk -tudatosan- egy darabot az életünkből, az életből.
A megélt, vagy tudott világ, amelyben megszereztünk valamennyi védettséget biztosító ellenanyagot a támadó kórokozók ellen, lelki és testi betegségeink okozója ellen, kidobatott szűklátókörű szemléletünk nyomán.

Az újszülött védtelenségével kezdjük a napjainkat. A mindennapokat.

Tekintsünk ki az ablakon!

Még éppen csak derengett az ég alja keleten, mintha a napsugár még nem tudta volna eldönteni, áradjon-e általa áldás a világra, fölkeljen-e vagy pihenjen, aludjon még egyet ágyikójában, amikor három fiatal legény, -nem gyerek már de még nem is érett felnőtt- úgy mondjuk most, tinédzser, elhagyta a falut észak-északnyugati irányba. Biciklivel mentek. Vasárnap volt.

Nehéz nap lesz ma is, fekete fellegek viaskodnak egymással az égen már napok óta, mintha ördögfiak lakoznának benne úgy morog, csattog a levegő, szemkápráztató villámai átfogják, átkarolják az eget, szél rázza hatalmas erővel mintha óriás töltené ki bosszúját a fákon. Pontosan, menetrendszerűen érkező vonat gyanánt, megjön az eső is, a kora délutáni órákban. Itta, itta a föld és raktározta az éltető nedvet, még egyelőre bírta, de már telítődött is tőle. Nem kívánta. Napot kért inkább, tüzes, forró fényt, mely szivárványos jókedvet teremt emberben, növényben, minden élőlényben.

A fiúk vidámak, boldogok, szabadok és erősek, edzettek voltak, átlényegül testük-lelkük a reggel friss üzenetétől és boldogan gondolnak az uticél elérése nyújtotta lelki élményre. Szentmisére mennek. Lányok lesznek ott, falubéli barátok, ismerősök, és ott lesz a papjuk is, Gyula atya, akiért tűzbe mennének ha kell, mert plébánosuk bölcs és tiszta szeretetetét látva prófétai megjelenést vizionálnak benne. Minden szem az ég felé tekint, amikor papjuk a szószékre megy, széttekint a nyáj között, megcsillan szemüvegén a fény és mint kiáradó lélek vesz erőt a híveken a pillanat szent mámora.

Vadrózsa bokorhoz értek az Úszónál. Tüskés, melegtekintetű növény ez, halovány, holdvilágfényű szirmait már kibontotta, hajnalpír kedvességét egyszerre vette észre a három fiú, a három jó barát, István, Gyuri és András. Meg is álltak néhány percre, nézték a homály nyíladozó fényeit, misztikus erőt érezvén a határon, a két községet elválasztó Vajas parton.

Egyszerre pattantak nyeregbe, mintha versenyt futnának -mint máskor, jókedvük aranyos igéretében- és úgy siklottak le a domb innenső oldalán, hogy a felgyülemlett erő-sebesség a túlsó oldal magaslatára repítette őket.

A testmozgás, a biciklizés szerelmesei voltak. Hosszú utakat tettek meg kedvtelésből, egymást segítve és egyben egymás sikerének ellenlábasaként, amely magában hordozta az ő egyedi és tartós, erős, barátságukat, a ki nem mondott, de erős belső kapoccsal egymáshoz kötött, hittel áldott "igen"-t. Igenek nélkül nem lehet élni. Most is az igenre mennek a búcsújáró helyre, igennel, melyet Gyula atya kérésére, vagy inkább célzás szerű kérésére egyszerre mondtak ki. A szívükben. A szív hordozza a feltáratlan igeneket és ezek az igenek a jó sors kovácsai, melyek látszatra sokszor véletleneknek tűnnek, de valójában égre nyíló geneteikai morzsák, melyek évszázadok óta éberen szunnyadnak a falu lelkében. Nem elaltani, hanem élesztgetni kell e morzsákat, melyek megmentő kenyérré változnak szűkös időkben is.

Az erdőbe érve tisztást találva megálltak a fiúk, egymásnak támasztották biciklijeiket és leheveredtek a fűbe.
Jó biciklik voltak ezek, jó kezekben tarva. Karbantartva.
Az István tulajdonában a Csepel Schwinn tipusú kerékpár volt, a Gyurkáé is Csepel gyártmány, TURA felirattal, míg András szüleitől nem régen kapta a szovjet gyártmányú biciklijét, egy drótperemes masszív "jószágot", melyért ki kellett állnia a fiúk gyakori ugratását, malíciózus megjegyzésit, mely talán nem is a kerékpárnak és nem is Andrásnak szóltak. Inkább a küldőnek, a gyártónak, a szovjetnek.

Alig félórás kerekezés után elérték a fiúk az erdőt.
Erdőbe érni, erdőbe menni, az erdő illatát beszívni, rejtelmeire gondolni vagy sejtéseket kitalálni, a mesevilágba találja magát az ember. Az erdő a legmagasabb szintű élő társulás, majdhogynem a tökéletesség szinonímája. Szép lehet egy fa, szép a liget is, de egy őshonos fáktól borított dombos-hegyes térség, ahol a lombkoronában madarak fészkelnek nagy biztonsággal, a cserjeszint is kialakítja a maga élővilágát a tápláléklánc és az egyensúly megteremtésével, a talajszinten látható és még több nem látható a szabad szem elől elrejtett élő világ, egészen különös tér, -úgy bizony-. Az emberiség évezredek óta nem tudta kialakítani azt a tökéletes társadalmat, mint amit az erdő megteremtett a maga számára. Kézenfekvő, az erdő az élő világ modellje a közel tökéletes társulás, az együttműködés megteteremtésének prototípusa, de az ember mást nem lát benne, mint anyagi érdekeinek közvetlen kiszolgálását vagyis közvetlen hasznot. Igen szolgaként tekint az ember az erdőre, pedig az együttélés követendő mintájaként kellene néznie. Az erdő egymásra utaló és egymást kölcsönösen tisztelő egyedek világa, amely mint a kör mértani alakzat, magából indul ki és visszatér önmagához, de az emberi társadalom egymással harcolók világa, mely nem önmagához tér vissza, hanem diffúz, azaz szétszóródik, és az újrarendeződésig csak pusztul és bomlik. Az újrarendeződés eszköze a nyugalom helyett a nyíltszíni és a színfalak mögött húzódó harc, amely a másik egyed kiirtására, legyőzésére szerveződik -sokszor önpusztító módon is. Ezt piacgazdaságnak, a fejlődés motorjának tartja. Tévedésben él!

Az erdei tisztás alkalmas a megpihenésre. Az erőgyűjtésre. A csend megteremtésére és a gondolat születésére. Az erdei tisztás olyan kisugárzó erő, mely magához vonzza a vándort és egyben feltölti, megszínesíti gondolatvilágát.

Melyik dányi ember nem idézné föl magában a vízmosástól tarkított erdei szekérút rejtelmeit, halálos titok őrzőjét, Mlinarik útját. Sok évtizeddel ezelőtt bekövetkezett halálos eseményt tart őrizve ez a titok, melynek falustársunk volt az elszenvedője. Az erdei tisztás soha nem felejt, és bár az emberi elme elenged sok történést magától, az erdei tisztás mindent megőriz, ami az erdőben történik. Az erdő a világ titkainak őrzője! Ha nem lesz erdő -erre haladunk talán?- nem lesz titok sem. Akkor meg minek az ember??

Leteríti hát a három vándor-zarándok kicsi kendőjét a földre és a reggeli áldás-ima után falatozni kezd.
Volt a terítéken sok jó hazai, kimondottan otthon "termett, termesztett" élelem.

Elsőként a legfontosabb, a kenyér került az asztalra. Piros-ropogós íze és utánozhatatlan illata betöltötte a tisztás ékkövének szerepét. Igen ékkő, "a föld termése és az emberi munka gyümölcse". Az élet kenyere.
Aztán három kis agyag-csupor. Az egyikben kacsazsír, -már az idei vágásból- a másikban szilvalekvár -három éves- a harmadikban melegsárga színével magát kellető vaj.
Mind külön történetért kiált, amit a ma embere elképzelni sem tud.
A rézbográcsban főzött Besztercei szilva, alig húsz óra intenzív főzés után megadja magát. Soha el nem romló, édes lekvár lesz belőle. Tartósító szer nélkül.
A vaj a frissen tartott tejfölből akkor éri el fejlődésének csúcspontját, amikor a köpülő száráról már nem csorog vissza.
A kacsazsír csak kukoricán hizlalt házi szárnyas illatos ajándéka. A kukorica beltartalmi értéke adja a kacsazsír aromáját. A mai kukorica ezt "nem tudja". Kevés a beltartalmi értéke. (A kültartalmi viszont nagyon sok!)

A jó étvágyú három fiú desszertként megevett néhány szem diót, és a kulacsból mindezt leöblítve jó minőségű vízzel, melyet az udvaron lévő gémeskútból nyertek.

Lehet, -sőt igaz is- hogy a zarándoklatnak a klasszikus formája a "pedes apostolorum", (apostolok lován) vagyis a gyalogosan megtett út és ennek nem is főeleme az étkezés, de most ettől kivételt teszünk.

Egy utolsó nagy lesiklás a hegyről, a Szárítópusztai részhez juttatta a fiúkat. Innét aztán térdig érő homokban a kegytemplom irányába kell fordulni, a jó szolgálatot tevő bicikliket pedig néha a háton kellett hordani, mert a sívó homokban még a kerék sem fordult.
Ha valaki ebből az irányból közelíti meg a zarándoklat végpontját jelentő Kis Bazilikát, kegytemplomot, akkor igazat ad annak, aki azt állítja, hogy a mögöttünk lévő megtett út fáradalma egy pillanat alatt elszáll, és könnyű, üdítő lélekre cserélődik az eddigi élmény. A lélek pedig soha nem téved. Az igazság gyötrelmes keresése és örömteli megtalálása olyan élmény a zarándok számára, amelyet a civil életben talán soha nem tapasztal. Mert a civil élet nagyrészt a "somában" (ejtsd: szóma) a testben zajlik, a zarándoklat pedig a lélekből ered és oda is tér vissza.

Véletlennek nem mondható, a fiúk azonnyomban a plébánosukba ütköztek, azaz vele találkoztak elsőként a templom oldalánál. Büszke tartású nyájassággal fogadta a pap a fiúk köszönését és mint egy daliás győztes hadvezér vezette őket a társakhoz. Nem láttam (csak képen egyszer-kétszer) Kapisztrán Szent Jánost, de ha valaki hűen a valósághoz, szobrot készítene róla, a papról, katonai vezetőről, a hős és vértanú János vezérről, akkor a mintát Gyula atyáról kellene vennie. (Vajon milyen lehetett ő a második világháborúban mint tábori lelkészként szolgáló főhadnagy, kebelén az Oltáriszentséggel, száján az Isten-dicsérettel, mely még a súlyosan, halálosan megsebesült katonának is gyógyírt hozott).

Íme az oltártestvéreim- köszöntötte a nép előtt Gyula atya a fiúkat. Nem véletlenül. Az lesz itt a szerepük, hogy a Máriás lányoknak segítsenek a Szűzmária szobrának tartásában, (profán koncelebráció). De bölcs ember volt Gyula atya, előre látó, finom célzásokkal megáldott intuitív ember is, mert az "oltártestvér" célzás volt arra, hogy a három fiúból az egyiket papi pályán szeretné látni.

A Máriás lányok vitték a Szűzmária szobrát az ünnepeken, a jeles alkalmakkor éppenúgy.
A lányoknak a Mária-szolgálatban az anya szerepét töltötte be Mári néni, az előimádkozó, előénekes vallásos dányi asszony, aki ebbéli szerepében nem csak a szülőfalujában, de tágabb környezetben is párját ritkította. Mári néni megmondta, ki viszi a Mária-szobrot itt vagy ott. A tíz órakor kezdődő szentmise (melyet Gyula atya fog tartani) értünk, a dányiakért lesz bemutatva -mondta Mári néni és kijelölte azt a négy lányt, akik a külső térből a templomhajó első részébe viszik a szobrot. Itt a mellettük álló fiúknak átadják az "édes terhet", majd kivonuláskor újra vissza veszik. A három fiú, István, Gyuri és András ezért (is) érkeztek a zarándokhelyre és itt találták barátjukat, Imrét aki a negyedik szolgálettevő volt a szobor tartásában.

A dányi ember szeretett templomba járni. Az asszonyok is, a férfiak is és a kisebb-nagyobb lányok, fiúk is.
Hogyne lett volna zsúfolásig dányiakkal tele a besnyői templom papjuk által tartott szentmisén. Mi tagadás, büszke volt a lelkiatya híveire, -mint ahogyan ők is a plébánosukra. Elüldözte Gyula atyát a rendszer a kinevezett plébánosi helyéről, Dányról, politikai okok miatt -pontosabban azért, mert nem szorgalmazta a szószékről a rekvirálásnak is beillő u.n. beszolgáltatást, a híveinek szinte az utolsó falatig történő kisemmizését. Most már újra köztünk van a mi papunk, mutassuk meg, hűséges hívei vagyunk az Istennek, mert ez a legnagyobb öröm ami érhet egy papot szolgálati helyén.

A hazafelé tartó gyalogos zarándokok még búcsú-fiát vásároltak az otthoniaknak, a kis unokáknak és azok barátainak. Volt itt szárnyait csattogtató madár, kisostor minden méretben, aztán mézeskalács, mézeskalácsos-tükrös szív, szentképek, olvasók az esti rózsafűzér imához. Cukorkák, édesek is savanyú cukorkák is, fekete-ragacsos medvetalp, krumplicukor, mind-mind csemege, mert nem jutott ilyen nyalánkság minden nap a dányi gyereknek.
Legnagyobb keletje a mézeskalács korongokból készített, cérnára felfűzött rózsafűzérnek volt. Ezt a nyakukba akasztva vitték az asszonyok. Jól mutatta a család nagyságát, kinek hány ilyen rózsafűzér volt a nyakában. Ezt egyenként kiosztották a szombaton induló zarándokok a vasárnap koraesti érkezéskor, a falu szélén, ahol nagy tömeg várta mindig őket. A legbátrabb fiúk egészen a Vajasig futottak a zarándokok (és a cukorkák) fogadására.

Tűzött a nap amikor elindultak haza. Azt mondták az ilyenre, "mérgesen" süt a nap. Megtapasztalták ezt a mezei munkák során, hogy amikor egészen haragos a nap, akkor várható az égiháború kisérve sűrű esőtől, nem ritkán borsó nagyságú jégtől. Zivataros égiháborúk idején hangosan szólt az ima-kérés minden ajakról: "Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene teljes az ég és a föld az ő dicséretével. Áldás fényesség, bölcsesség hálaadás, tisztelet, hatalom, erő-erősség legyen a mi Urunknak mindörökké." Gyertyát gyújtottak a házban és sokszor sopánkodva, követelőzve szólították a harangozót "hol késik már ez a Jani," régen meg kellett volna húzni a harangot, mert különösen a kisharangnak olyan ereje van, ha megszólal, szétkergeti a fenyegető sötét-feketében érkező fellegeket. (Hír járta egy időnként megjelenő garabonciás embertől, aki nagy szakállt növesztve kért gyakran szállást a faluban, nem máshová kérte, mint a csűrbe, hogy ott aludhassék. Ő beszélt a dányiaknak a harangokról (kimondottan a kisharangról, a kiscsencsellőről, mely mint a kiskutya ugatása úgy szól és elűzi a fenyegető felhőket, valamint a világ végéről, hogy a sárga veszedelem fogja elpusztítani a világot. Hogy mi ez (vagy ki ez) a sárga veszedelem, azt nem nevezte néven.

A Szárítóig, mely a templomtól két, két és fél kilométerre van, együtt gyalogolt a zarándok sereg azokkal is akik kerékpáron érkeztek.

Itt vált el a három fiú is a gyalogosoktól.

A három kerékpáros zarándok fiú nem kis erőfeszítés árán felhajtott a szárító-pusztai dombon, majd megállt a képesfánál.

A távolból az indulás óta állandó morgás hangzott, mintha medve brummogna, vagy kutya féltené a zsákmányt. Szürkésfekete felhő húzódott a város irányában, fehér sávokkal tarkítva, mintha lépcsőn menne fölfelé.
Nem jó jel ez, tudta mindenki. A morgás az égzengés távoli hangja volt. Vagy közelebb jön és akkor vihar formájában egyik pillanatról a másikra lecsap, vagy még távolabb kerül és mások kapják az ítéletidőt. Mert ez az égi kép az itéletidő előképe.

István leült a fűbe és ezt az ötletet társai is követték. Tudták, hogy "megszökni" nem tudnak a felhők elől. Inkább a felhők barátságos szándékára számítottak. Előfordul, hogy amint jött, el is megy, csak egy kis szélvihar söpör végig a tájon, emberek között kisebb riadalmat okozva. Ebben bíztak.
A gyalogosok mögöttük vannak legalább másfél órai járásra. Nem akartak előbb hazaérni mint a "törzs"-nek számító gyalogos menet, így van idő, hogy nagyobb pihenőket tartsanak és majd a szomszéd falunál hozzájuk csatlakozva, együtt érnek haza.

István elgondolkodva mondta, szinte magának, hogy a társai alig hallották, a zarándoklat feletti elmélkedését.

Szeme előtt volt a tömeg, a földutak finom pora belepi mikron-nagyságú szemcséivel a felső ruházatot, melyet kimosni belőle nehéz. Beül az arc barázdált, meggyötört ráncaiba ezen istenadta púder, lehatol a tüdő legmélyéig, fuldokló köhögés közepette is nagyon nehezen tisztul e létfontos szerv. A tüdőhólyagocskák belső felszínét borító ezer és ezer csillám hajtja kifelé a betolakodót, mert az Isten tudta miként kell működni az ember tüdejének, mi kell a föld porát járó embernek, hogy újra egészséges legyen. Hogy kiűzze a betolakodókat.
Minden nehéz ilyenkor. Az út hosszú járása, az ivóvíz fogyta vagy éppen ihatatlanul meleg állaga, álmatlan az éjszaka is a templom hideg kövén, vagy beszorulva a padba. Miért él a dányi emberben, gyerekben, felnőttben a Mária-hódolat, Mária-tisztelet, ilyen erősen, ilyen erős, szinte a vándormadarak költözési idején tapasztalt küldési erővel? Szokás ez vagy annál is több. Megmagyarázhatatlan erő. Nem, nem lehet ez pusztán szokás. Megszokás. Nem lehet ez mechanikus mintakövetés: így láttam, így cselekszem én is.
A zarándoklat testi fájdalmaktól soha nem mentes. A hosszú utak megviselik az embert. Ki megy önként ilyen útra. Ki az aki a nehézséget keresi magának és nem a kényelmes életet? Milyen ember hát a zarándok?
István monológját megfejteni igyekszik saját maga. Azt mondja, ez egy titkos erő-mechanizmus eredménye lehet csak. Nevezzük ezt el éhségnek!

Mária-éhség!
Kegyelem-éhség!
Oltalmazó-erő éhség!
Benső, tiszta megújulás-éhség!
Lélekköszöntő éhség!
Mennyország-éhség!
Megbocsátás-éhség.
Penitencia-éhség!
Istenerő-éhség!
Vezeklő-erő éhség.

András mondja mindezekre, hogy az iskolában, ahol eddig tanult, készült még magasabb iskolai felvételre, van néhány nagyon jó tanár is, aki sokkal többet ad annál a diáknak, mint ami előírás számára. ( pedig ez sem kevés)
Az egyik idősebb tanárnő, aki Andrásnak matematikát tanít -titokban- a Ferences Harmadrend tagja. Hellyel-közzel apáca aki polgári életet is él a felszínen. Ez az idős tanár adta neki azt a hittan könyvet, amire az volt ráírva, Alapvető Hittan. (Persze mindez hétpecsétes titok alatt történt)
És még más hasonló könyvet is adott, amiben nagyon érdekes dolgok voltak leírva, és ezt szeretné elmondani István beszédére.

Az egyik könyv a szabadság-élményről szólt. Azt írja ez a könyv, hogy a zarándoklat úgynevezett teremtő szabadságot ad az embernek. Vagyis a zarándoklat maga is teremtő szabadság.
A teremtő szabadság lelki jelenség. Valószínű tehát, hogy a dányiak zarándoklata is egy lelki jelenség. A lelki jelenségek nem számíthatók ki. Ezek ugyanis nem mérhetők. Nincs mérőeszközük. Elsősorban nem fizikai jelenségek tehát a jó és igazi zarándoklatok,- bár fizikai feltételek teszik lehetővé-, ezért nem is válnak szokássá, mint ahogyan István kérdezi, hogy megszokás eredménye-e a besnyői zarándoklat. Azt kell erre felelnünk, hogy nem megszokás. Legalábbis ezt reméljük.

A lelki jelenségek (a zarándoklatok benső tartalma) nem mechanizmuson alapszanak. Mechanizmus pl a szokás. Nem mondhatjuk hát, hogy azért megyünk zarándoklatra Máriabesnyőre, mert az elődeinktől láttuk ezt és mi is így megszoktuk.
A zarándoklat szabadságérzetet ad, de ez túlmutat az értelmi tapasztalaton. Vagyis a szokáson.

Ha nem a megszokáson nyugszik a jó és tartalmas, lelki elégedettségű zarándoklás, akkor min nyugszik -kérdezhetnétek tőlem.

A zarándoklat mint lelki jelenség az emlékeken nyugszik.

Az emlékek is többfélék lehetnek.

Míg a fizikai tényezőkön nyugvó emlékezet valójában visszatérés a múltba (tavaly is esett az eső láttam, megáztam, tehát érzékeltem), a lelki tényezőkön nyugvó emlékezet során a múlt lopódzik be a jelenbe. Ez a zarándoklat belső késztetése.

Ha lelki jelenségen nyugszik a dányiak zarándoklata, akkor a legerősebb Isten-kapcsolattal (Mária-kapcsolattal) rendelkeznek.
A zarándoklat tehát akkor a legnemesebb, ha lelki jelenségen és nem tárgyi késztetésen nyugszik.

Az égi morgás egyre közelebbről hallatszott, egyre fenyegetőbbek voltak az éles villámlások.
A három fiú nyeregbe szállt, kövér esőcseppek zúgása hallatszott az erdő felől. Porolt a makadám úton a hirtelen támadt szél. Gyorsan megteltek vízzel az út kátyúi és olyan erővel vette körül a zápor a térséget, hogy egyetlen jó döntésnek kínálkozott, beállni az erdő szélén nyújtózkodó tölgyek alá. A bicikliket az utat szegélyező árokba döntötték le, nem ajánlatos ilyen időben fémek közelébe lenni. Igaz, a hatalmas tölgy sem volt ideális esőbeálló hely.

Így telt el közel félóras kényszer szünet, majd a csendesedő eső adta lehetőséggel élve, gyors menekülésbe kezdtek.
Ez is csak a Ferreng magaslatának széléig tartott, mert az eső újra és újra, eleredt, fátyolt vont a szemhatárra, és olyan erővel csapódtak a vízcseppek az ember arcába, mintha puskából lőtték volna. Zuhogó esőben is, a kerékpárt tolva, lassan elérték a szomszéd falu határát. A nép nyelvén Homoki csárdának nevezett kiskocsmában találtak maguknak menedéket.

Ázott, hogy érzékeltessük a helyzetet, teljesen szétázott emberek értek a kocsma elé. A dányi zarándokok voltak. Lehettek vagy százötvenen. A nyakba akasztott mézeskalács rózsafűzérek piros, sárga, zöld csíkokat húztak a ruházaton, szétkenődtek a szöveteken és mint alaktalan, de sokat mondó foltok, bizarr ábrák, nyúlványokkal rendelkező amőba-állatkákként, csillós ostorosokként, mint itatós papíron szétterjedő tintafoltok, beillettek volna pszihológiában alkalmazott tesztnek is. "Mit látsz ki a foltokból kedves vizsgált személy?" Mit lát ki a zarándok? Türelemmel viselt élet-felajánlást.

Mert mi élőben hősöket látunk, elhivatott Mária-tisztelő zarándokokat, akik soha nem a kényelmet keresték, hanem az önfeláldozás kemény próbáit állták. "Megverte" őket ugyan az eső, de valójában a sokszor mostoha sors, a kérgesre dolgozott kéz, a se éjjel se nappal, ha a munka úgy kívánja, a munkaidőben nagymamára hagyott gyerekek távoli vigasza, a mindig nehéz paraszti élet, a társadalom peremére szorított lét-érzés, fájó könnyei voltak ezek. Megázni annyit jelent, mint Mária könnyeit felfogni. Ázott ruhában, sárosan az úton menni, panasz nélkül, a mindent elfogadó, küzdő ember önazonossága ez a Kálváriát megjáró Jézussal. "Jézus is tűrt, példát adván neked, Nyugodjál meg az égi végzeten"- szomorú, sorsával megbékülő ember hangos sóhajai voltak ezek.

A fiúk csatlakoztak a gyalogos menethez. Együtt érték el a szomszéd falu tulsó szélét, cuppogtak a sáros vízzel telt cipők, látszott már a falujuk templomának tornya, rajta az erőt adó kereszt. A bizakodás mámoros érzése terjedt szét szívükben. Örömlétet, a hazaérés boldog izgalmát semmilyen más ajándékkal nem lehet helyettesíteni. Hálaadás volt minden lépésük, felhangzottak ismét a szép Mária-énekek, bizalommal, a teljes lelki búcsú mennyekbe érő erejével olyan boldogságot éreztek, mint aki hosszú útról tér haza, sok megpróbáltatáson sikeresen úrrá lévő kihíváson van már túl.

Kiderült az ég is és mint aki szégyenli, hogy nem tudott a bajban segíteni, félszeg és bátortalan erővel kisütött a nap is.

Újra hallották azt a morgást, mint korábban hallottak a vihar előtt. De most nem felülről, az ég felől érkezett, hanem szinte a mélyből jött, a föld gyomrából. Ahogyan haladtak falujuk felé, egyre erősödött ez a furcsán áramló hang.
Újabb erőpróbát épít ki elénk az Isten. Nem lehet ez olyan veszélyes, hiszen itt már minden rögöt ismerünk, minden megtett méter közelebb hozza a családot. Az idősebbek leginkább az unokákat emlegették. Bizalom volt bennük és bizakodás.

Fáradság? Ugyan már! Hálát adni mentünk, erőt kérni, gyógyulást, és minden rendben találtatott a kettőnk kapcsolatában. A búcsújáró hely meghitt kedvessége, a Ferences barátok kimért mozdulataiban rejtőző vendégfogadás, a falubéliek mosolygó köszöntése, a papunk szigorú állhatatossága, mind-mind rólunk szólt és nekünk beszélt.

A Vajas sok titkot őriz és meglepetést tartogat. Ezt tudták. A szomszéd község felől érkező szél itt mindig felerősödik, szinte soha sincs nyugalom. A jégverés is gyakori jelenség. Mindenesetre gyakoribb mint más helyen.
A dombok felől érkező légáramlat itt mintegy csatornába kerül és felgyorsul, hogy adott időben ne száguldozzon kevesebb szél-erő itt mint máshol.

Összeszűkül a községek határának szélét jelző domb közötti rét is.

Hamarosan meglátták, megtalálták a föld gyomrából érkezőnek vélt morajlás okát is.
Szinte szem nem látott széles és gyorsan folyó áradat lett úrrá a Vajas laposon. Mintha láthatatlan barlangból törne elő ez a piszkos, sáros folyam, úgy uralja az átkelőt, mintha mérgét töltené nagy haragjában.
Ennek az áramlatnak, mint tompa fényű végenincs hétfejű sárkánynak neki menni, átgázolni rajta, egyenlő a biztos halállal. Hol fognák ki az elsodort ember tetemét? Talán a rosszmalomnál? Rágondolni is szörnyű.

Gyurka a gyorsan áramló folyam széléig ment. Ismeri ezt a terepet, itt van földjük a közelben, a "Janika tanítóé". A nagyapja vásárolta meg, amikor a tanító elhagyta a községet.
Kerékpárját -mint biztos támaszt- maga mellé vette és kis lépésekkel a folyam közepe felé tartott. Meg-megállt és lábával kereste az út szélét. Figyelte az ártéri erdő fáit megjegyezte magának a hely "koordinátáit".
Féltő és sajnálkozó tekintetek kísérték. Aggódtak érte. Valaki csendben imádkozni kezdett.

István és András követte barátját. Látták merre megy, hol fordul erre vagy arra.
Mindhárman elérték a zúgó, hömpölygő vízfolyam tulsó, a szülőföld felé eső partját.

Elsőként Gyurka tért vissza a zarándokokhoz. Majd mindhárman türelmesen, szép, hihető, szóval és magabiztos kiállással nyugtatták a hazafelé tartókat.

A fiúk fogták a bicikli kormányát.
Gyurka mellé lépett Mári néni, az előimádkozó, előnekes, a menet vezetője. Erősen kapaszkodott a fiú karjába. Lassan, nyugodtan kimérten léptek be mindketten a vízbe.
Mári néni a tulsó partról mosolyogva intett társainak és kérte őket, kövessék példáját.

Mindhárom biciklis zarándok fiú, mellettük egy-egy emberrel bizakodó tekintettel vízbe lépett és nehézség nélkül kerültek a tulsó partra.

És így ment ez mindaddig, míg az utolsónak maradt ember is át nem ért a többiekhez.

A víz pedig magárahagyottan, csak hömpölygött, morajlott, mint aki ezt soha sem fogja abbahagyni.