2. rész, folytatás

Nem érzelem nélkül írom a következő sorokat, de igyekszem objektívnek tárgyszerűnek lenni.

Én is voltam t.i parasztember. Vagy inkább parasztgyerek. Nem csak származásomnál fogva, hanem a körülmények folytán is.
A forradalom után három évig, a paraszti gazdaságok sorsa felfelé ívelt. A körülmények úgy hozták -most már tudjuk, hogy ez csak a paraszti társadalom megnyugtatására szolgált és nem tartós felívelés kezdete volt-, hogy nekem is be kellett segíteni a munkába, mégpedig a mezei munkába is. Tudok hát a lóval bánni, a szekér elé fogni, hajtani, etetni, itatni, istállóba bekötni. Nagyapám felügyelete mellett -beteg ember volt már- a mezőre is kihajthattam a fogattal, és ott az ekével szánthattam, a ló vontatta kultivátorral a kukoricát megekéztem és így tovább. Vásárra is jártam, tudtam mi az ára egy jó fejőstehénnek, még azt is, mennyi széna szükséges télre az állatoknak. És folytathatnám a sort.

Az 1959- 60-as esztendő sorsfordító volt a magyar falu életében. Kevés ilyen változás következett be a történelmünk során mint amilyen érte a magyar parasztságot, és a falvakat. Talán a jobbágyfelszabadítás lehetett ilyen vagy ehhez hasonló.

Utólag az ember történelmi távlatból látja az eseményeket, átrendeződnek a fontos dolgok is, új értelmezést kapnak a régiek és felszínre kerülnek az elhallgatottak.
Ez biztosíték az igazság kimondására és a pártpolitikai nézetek megkerülésére, kiiktatására.

A harmadik típusú tsz-ek szervezését írta elő a kommunista párt,( mert előtte már két sikertelen próbálkozás volt) követve a maga normalitását, mert a szocializmus alapjainak lerakását az fogja jelenteni, ha a parasztságot megfosztják önállóságától, szövetkezetbe kényszerítik őket. Jól tudták, hogy a magyar társadalom gerincét roppantják ezzel meg. A szövetkezet létrehozását erőszakkal érték el. Sok keserűséget, álmatlan éjszakát hozott ez a falvak népének. Sok volt már a társadalmi stressz, kimerülő félben voltak az ellenállás erői.
Ügyes taktikával -és erőszakkal, mint mondtam- közelítették meg a paraszti társadalmat. A földet nem vették el tőlük a szó tulajdonosi értelmében, mert nem került a föld szövetkezeti tulajdonba -nyilván átmenetileg- hanem a parasztember földtulajdonáért a tsz földbérleti díjat "fizetett". Úgynevezett földjáradékot. Földjével semmilyen módon nem rendelkezett a parasztember a továbbiakban, nem adhatta el, nem gyarapíthatta, beleszólása a dolgok menetébe formális szabályok szerint lehetett ugyan, de a valóságban ez kivitelezhetetlen volt.

A legnagybb lelki terhet az a tudat jelentette, hogy ha a föld sorsa ilyen -viszonylag könnyű, bár embertelen- módon elrendezhető, akkor minden, ami a magántulajdon fogalmába tartozik, elvehető és az ember kisemmizhető, ezáltal a legnagyobb kiszolgáltatást éri meg. Majdhogynem a rabszolgák sorsára juthat.
Valójában ez "közösségi" eszménye volt a kommunizmusnak. Hála Istennek eredménytelenül végződött ez a beteg, sötét fejekbe született gondolat.

Mindezeket azért írom le, hogy eljussak -talán- annak megfejtéséhez, hogy miért lett anómiás, normaszegő a magyar társadalom. Mit veszített, milyen normák kerültek a homályba, vagy az éjszaka sötétségébe. Ennek egy szelete tárul itt fel, ha számba vesszük, mi minden változott meg a falvak életében a szövetkezeti mozgalommal. Miért lett megfosztottság, deprimáció, elesettségérzet, és ebben az értékvesztésben milyen folyamatok tódultak be a falusi ember, a dányi ember éetébe.
A szövetkezetek megalakulása, a jobbágyfelszabadítás után mintegy 110 évvel, a második világháború követte földosztás után pedig jó tíz évvel történt.
Az évszázados történelmi hatásokra a közösségi normák, egy markáns értékrendet eredményeztek a falvakban, a paraszti tásadalmakban, amelyek a változásokkal megszűnni látszódtak.
Melyek voltak ezek?

A föld népe egy sajátos háromszög egyik pontjára került. Ez a háromszög a föld - ég - lélek három sarka.
A föld anyafölddé lett, az embernek szülőföldje, mely az anyaság nemes biztonságához kötötte őt.Tápláló anya lett, mely ölébe őrizte fiát.

A paraszti munka akár a földeken, a ház körül, istállókban és legelőkön folyhatott sajátos jelleget öltött magára. Erő volt a munkában -és nem csak erőfeszítés- potenciál, remény és biztonság. Mindez meghatározta erkölcsi rendjét is, viszonyulásait éghez, földhöz családhoz. A munka az erkölcsi rend talapzata volt.

A parasztembert szorgalom jellemezte. Pontosság, ahogyan a nap az égen jár. Minden percnek jelentősége és küldetése volt. Amiként a nap nem áll meg az égen és a nappalokat az éjszakák követik, derült hajnalokkal és nyugtató naplementékkel. A szorgalom kötődést jelentett és kötelességet, felelősséget is egyben mindenért ami őt körülvette. Rendje volt a munkának, és rendje az ünnepeknek.
A szorgalom az a belső értékrend, amelyen az ősök által felhalmozott etikai értékek megtestesülnek.

Tartása volt a parasztembernek, morális tartalommal bírt, az adott szó igazával és hitelességével. Nem csak a papirosra írt megállapodás egy másik emberrel kialakult akár üzleti viszonya volt hiteles és megmásíthatatlan, adás-vétel volt hittel és bizalommal töltve, az adott szó erejében is bízva. Ez a morális tartalom érvényesült a javak megszerzésében, használatában és birtoklásában.

A takarékosság eszménye nem csak nagyban, a kicsiben is érvényesült. Egy leesett lucernaszálnak is értéke volt, melyért érdemes volt lehajolni. Vigyázta a magáét és nem áhítozott a másé megszerzésére, főleg ha azt csak normaszegő módon érhette volna el.

Kiemelt érték volt számára a család. És ha a gazdasági érdekek sokszor felülírták az érzelmeket, a kötelesség akkor is érvényesült.
Családot alapítani annyit jelentett, mint az Isten akaratának beteljesítését és a jövő alapjainak biztosítását megteremteni.

A parasztember életének iránytűje a legfőbb isteni parancs teljesítésében nyert értelmet. A szeretetben, a felebaráti szeretetben. Ezért az ima volt az ő napi fogadalomtétele. Reggel fohászkodni Istenhez, este hálát adni neki az eltöltött időért, azért, hogy érezte az Ő erejét és megnyugvást adott neki a nehéz sikertelen percekben is. Nem lankadt, mert volt bizalmának célja és tárgya, erős hite és tudta, hogy az örökkévalóság várományosa ő. Annyira szereti ő az Istent, hogy gondviselő atyjának tartotta mely életére áldást, halálára pedig örök boldogságot hoz.

A világ vándorait pedig befogadta hajlékába. A kodusokat nem utasította el, a "garabonciásnak" szállást adott az istállóban vagy a fészerben, a takarmánytárolóban, ahol az ő saját helyét osztotta meg vele. Azt tartotta, hogy "Istené a szállás" és ebben neki is helyet adott, hát ebben másnak is helye lehet. Cigányt, rongyszedő zsidót éppen úgy felebarátjának tartotta mint a legjobb komáját, mert mindkiben az Isten teremtményét látta. Vagyis testvérét az Úrban.

Milyen "hozadéka volt az új vidéki társadalmi rendnek?
Hogyan történt a beilleszkedés és miként volt ez helyi társadalmi méretben felemelkedés, mobilitás. Azt láttuk, hogy mit vett el, most nézzük meg, mit adott az új rend.