Az évforduló!?

1918 december elsején Gyulafehérvárott tartott román népgyűlésen, hol volt talán kétezer ember, mondták ki, közfelkiáltással a románok, Erdélynek Romániához való csatolását.

Trianonban ezt jóváhagyták alig két évre rá.

Románia, a központi hatalmak tagja volt hazánkkal együtt az első vh-ban, de a háború vége előtt kb fél évvel át állt az ellenséghez. (Nem utoljára tett ilyet)
Ezért megígérték neki Erdélyt, ők, a mindig elegáns urak, a demokrácia bajnokai!!!!

Kötelességünk erre magyar emberként emlékezni, és a történelmi tanulságokat levonni.

Én -szomorúan- Br Eötvös Józsefnek a tizenkilencedik század reformpolitikusának, a szabadságharc kormánya egyik tagjának, az 1868-as népiskolai törvény beterjesztőjének, jeles írónak és irodalmárnak a versével emlékezem meg a sok-sok veszteségeink okán, most az országcsonkításról, Erdély jogellenes elcsatolásáról.

Annyit kell hozzá tennem, hogy ezt a verset nem tanították a magyar iskolákban a második világháború elvesztését követően.

Én, 1958-ban, hetedik osztályos koromban találtam meg a padlásunkon, egy poros kosárban, szakadtan, megviselten.
Azonnal megtanultam, és azóta is mondom-mondom, ha bánkódom hazám helyzete felett.

Elbújdosásról, a szülőföld itthagyásáról szól a vers, igen szép természeti képekkel és kifejező fogalmi készlettel.
Mondjam-e hogy mindig aktuális?

Olvassátok el!!

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek - reményim a bánatok tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek.
Ha visszatérek boldogulva, hon:
Hadd lássam népedet virányidon.

Nem mint Helvetia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérceid,
S tán szebbek a Provance daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bérc nekem?
Hazát kíván, hazáért ver szívem.

Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát,
Császárról szól a franczia fiának
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom:
Tiéd hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll, Rákosnak szent határa,
Ah, régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövenyt takar:
Hallgatva áll a tér, szívünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén,
S ráírva mind, mi véle elveszett,
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdákon régi hősökön
Kalászai, erőt ad mezőnek,
Bár rég lefolyt férfi-vérözön.
Nincs kő határán, nincs kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen,
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán hazám könnye vagy te, nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könnyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött
Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény,
Él még a sír felett egy remény.

És most isten veled, talán sokára,
örökre tán, hazám isten veled!
Rég eltűnt bérczid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked
Ha visszatérek boldogulva, hon
Hadd lássam népemet virányidon.

1836

GA