Itt vagyTartalom / Vihar! Hétköznapi történetek, avagy kettőn áll a vásár

Vihar! Hétköznapi történetek, avagy kettőn áll a vásár

  • user warning: Table './d6_danyikronika/node_counter' is marked as crashed and should be repaired query: SELECT totalcount FROM node_counter WHERE nid=12257 in /data/web/d6_danyikronika/modules/dashplayer/dashplayer.module on line 184.
  • user warning: Table './d6_danyikronika/node_counter' is marked as crashed and should be repaired query: SELECT totalcount FROM node_counter WHERE nid=7307 in /data/web/d6_danyikronika/modules/dashplayer/dashplayer.module on line 184.

Beküldte Gódor András - Ekkor: 2017 May 04

Ma már hétköznapi, régen inkább vasárnapi történetek voltak a kirakodó- és állatvásár emberek között megtörtént eseményei. A vásárok ugyanis vasárnap voltak. /Vasárnap - vásár-nap/

A híres "kókaivásár" már csak emlék. Pedig azok nagyon is híresek voltak a dányiak számára is. A Kókán tartott vásárok alkalmával még a falunk is kiürült szinte, mert aki "élt és mozgott", mind a vásárba igyekezett. Gyalogosan a Dónatus felé, vagy a cigányokon át az alsó úton, kerékpárral is, lovas kocsival akár, a Kápolna dűlőn, esetleg kocsi után kötve az eladásra szánt jószágokat. Itt "ruházták fel" magukat a féri-népek, míg asszonyok a monori kékfestőt kritizálták. Ezt a híres kelmét nyállal érintették, kihúzták, szaggatták, vajon színtartó-e és bírja-e a gyűrődést.

A vásár az emberi létnek az a színtere volt, ahol alkalmi közösségek, a lóvásár, disznóvásár, marha-vásár eladói-vevői olyan nyelvet beszéltek, ami a magyar nyelven belül is -szociolingvisztikai értelemben- sajátos, egy jól meghatározható közeg nyelve volt, és egy alkalmi szubkultúrát hordozott.
Nos, tehát mi, az ötvenes évek gyermekei, akik ekkor éltünk 8 - 10 évesen ilyen és hasonló helyeken szocializálódtunk. Csoda, vagy inkább az ember csodálatossága, hogy értjük ennek ellenére, vagy éppen ezért a mai nyelvet is.

/Mert a mai nyelvben a kisunokáim, a maguk tíz év körüli korukkal már tudják, hogy ők a "ZÉ" generáció tagjai, elhagyva az idősebb iksz vagy ipszilon generációkat. És én ki vagyok, kérdeztem tőlük és ezt a választ kaptam, te, papa, a"bumm-bumm bébi" generációhoz tartozol. Ej ha tudnák, hogy mmár ahhoz sem, mert ez az un Ratkó gyermekekre vonatkozik, én ezeket megelőzve születtem./

Visza a vásárhoz. De már nem Kókára, hanem Turára.

Még a turai vásár is hordozza, de már csak nyomokban a régi kókai vásár hangulatát.

Itt esett meg velem, velünk az a történet, ami kapcsán -talán némi tanulságokat is hordozva írok.

Jánossal és Andrissal szoktam menni a turai vásárba. János most mással ment, hát ketten sétáltunk a szerény kínálatot hordozó disznó-vásárban ahol három szép Durok fajtájú, úgy ötven kg körüli súlyú süldőt is kínáltak többek között, nem is sokért, 32 ezer forintot kértek darabjáért Harmincért ideadná -állapodtunk mi meg ketten.. Olyan szívesen hazavittem volna őket, megmentve így a gazdát a sikertelenségtől, a remek, formás jószágokat pedig a lajhogó esőtől, melyet egymáshoz bújva látszólag békésen viseltek el. De hát otthon is van főnök, vele ezt nem beszéltem meg, így nagyon káros lett volna számomra ha beállítok új szerzeményeimmel.

Hamarosan átmentünk a kirakodó vásár területére amely már egy egészen más kínálatot tárt elénk mint régen a kókai vásár. Elindultunk az első soron, a másodikon vissza, a harmadikon újra előre és a negyedik soron fejezzük be a nézelődést, itt-ott vásárlást is.

Egy csinos, csillogó vízszivattyún megállt a szemem. Nézd Andris ez pont a kútunkba való, -fordultam hozzá. Igaz most nem kell, de tartaléknak jó lesz ha meg tudunk egyezni.

Mennyit kóstál ez a jószág- kérdeztem az eladó férfit. /Valószínű a Nyárád mentéről jöttek, így itéltem meg asszonyának tarka öltözékét látva. Messze van az! Van vagy ötszáz kilóméter ide./

Mondott egy árat, mely a bolti árnak alig több mint egyharmada volt. /És a feléből mennyit enged -kérdi tőle Andris, olyan vásáros évődéssel/

Ajánlottam érte három ezerrel kevesebbet mint amennyire tartotta. Nem adta. Akkor megyünk!
Alig tettünk meg öt-hat lépést, utánunk szaladt és a kezembe nyomta az árút. Én pedig -laza mozdulattal- odaadtam a kialkudott árát, ami most már kevesebb volt mint a bolti ár egyharmada.

Nem ment híre a vásárunknak a szomszédokba, nem is csődült oda a jónép, mint régen amikor új lovat vettünk.

Próbáljuk ki a szerzeményt -mondta Andris, és csak úgy szárazon, lazán mert ez búvár-szivattyú, a konnektorba illesztettük vagyis a dugaszoló aljba villás nemtudommicsodát, mely majd az áramot vezeti a motorhoz.

Nem hittünk a szemünknek, akarom mondani a fülünknek, mert ez a csillogó jószág annyit sem mondott: nyekk!

Azóta is beteg. Szótlan!

Hát ez a füstös képű jól becsapott -már kezdtem magamban zsémbelődni, hej az ilyen meg amolyan csibésze!

Aztán elszégyelltem magam. Hát nem én voltam a tisztességtelen akkor, amikor egy kitűnű szivattyúért, olyanért amit a boltban láttam, az árának kevesebb mint az egyharmadát igértem. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy így megkárosítsam a messziről jövőt! Elveszem a kenyerét, mint hogy inkább adnék neki?

Andris más véleményen volt, de azt nem írom le. Neki is igaza van.

Vesztes nincs, nyugtattam meg magamat. Elviszem majd a szakemberhez, az megjavítja nekem és működni fog. Úgy működik, mint ha a boltból vettem volna. Nics tehát vszteségem, adtam viszont tízezer forintot egy rászoruló embernek! Fizesse ki legalább a helypénzt is igyon meg egy jó kávét, vegyen cifra ruhás asszony-pajtásnak is egy kis vásárfiát.

És míg így morfondírozok, eszembe jut ismét a kókai vásár.

Elvittük -gyerekkoromban- azt a jóállású, erős pej kanca lovunkat a vásárba, Kókára, melynek csak egy hibája volt. A rémséges kényelemszeretete, a mérhetetlen lustasága.

Amikor kifizette -még most is emlékszem az árára- a vevő a négyezerhétszáz forintot érte és rátekintett a "passzusra" vagyis a járlatlevélre mely a ló személyi okmánya volt, megelégedetten konstatálta, hogy vett egy szép lovat, erőset is,a ló leendő csikajainak anyját. Jó vásárt csinált,de ezt csak gondolhatta miután ennek a lusta dögnek a neve a kísérő irat szerint, Vihar volt.

Mi ekkor -nagyapám javaslatára- szélvészgyorsan otthagytuk a vásárt, mely mindig kettőn áll. A vevőn és az eladón. Az áldomást azért még megitták a felnőttek a szomszéd házban, mert ilyenkor, vásárok idején Kókán minden házban volt borkimérés.
Teljesen nyílt és mindenki által tudott szabályok mentén folyik az alku a vásárban ahol szabott ár nincs, de kialkudott ár igen.
Mindenki meggyőzi magát saját igazáról, veszteség senkit nem ér.

Talán csak azt, aki búvárszivattyút vásárol, de ő sem bánja mert a számítását mindenki eléri. Vagy megmagyarázza.
De ez a veszteség is kiheverhető.

De nehezen kiheverhető az a veszteség, ami akkor ér bennünket, amikor a hivatásos vásárosok, az emberi tisztességgel és bizalommal kereskedők, a modernnek mondott képviseleti demokrácia alappillérei, a politikai pártok vernek át bennünket.

Cimkék