Régi mesterségek, foglalkozások: Pákászat

Pákász tanya

A pákászat az 1900-as évek első harmadáig, a lápvidékek lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak. Mivel a lápvidék lakosainak a megélhetéshez szántóföldi művelésre alkalmas területük kevés volt, elterjedt foglalkozásnak számított a pákászat. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák.

Pákásznak nevezték azokat a lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből éltek, tehát földet nem műveltek, hanem abból éltek, amit a lápvidék készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket.
Dány térségében is egykor nagyobb kiterjedésű lápok, mocsarak voltak, melyek az idők folyamán jelentősen lecsökkentek, kiszáradtak. Ilyen volt a Kápolna domb melletti Úszó-völgy mocsárvilága, a Dánsár, és a szentkirályi Felső-Tápió lápvidéke.

A pákász élete a lápon

A pákász a mocsarakban élt, kúp alakú nádkunyhóban, vagy nyerges tetejű földkunyhókban, s az év nagy részét a lápon töltötte. Halászott, vadászott és gyűjtögetett.

Kontyos kunyhó

A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötték össze.

A pákász családja begyűjtötte a környezetében található ehető vízinövényeket, mint például a sulymot, a gyékény buzogányát; a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna- és dunnatölteléknek dolgozták fel. Összegyűjtötték a vadmadarak tojásait, a gyógynövényeket, a piócát (orvosi felhasználásra), vagyis mindent begyűjtöttek, amit a láp adott.

A lápi ember a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház is.

A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte.

Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni.

A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát (Orvosi ziliz), melyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Ebből a gyűjtögető tevékenységből ered a pákász elnevezés is, vagyis a halász, vadász, madarász foglalkozások gyűjtőneve.

A gyűjtögető, halászó, madarászó pákászok állandó lakhelyüktől, téli szállásuktól sokszor több tíz kilométerre is elbarangoltak, ha egy-egy helyen letelepedtek, ott általában 5-6 hétig laktak, "kiélték azt a helyet, ahova telepedtek, majd továbbvándoroltak".
A mocsárban, a falutól kicsit odébb, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. Télidőben gyakrabban bejártak a falvakba, városokba gyógynövényeket, árusítani. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt.
Nem volt olyan betegség, amire ne tudott volna gyógyfüvet adni. A falusi emberek főleg: fekélyre, mételyre, golyvára, isiászra vásároltak tőle orvosi füvet.

A láp jellegzetes hala volt a lápi póc és a lápi csík, mely utóbbi mára már teljesen kiveszett a lápból, ezt trombita alakú, vesszőből font csík-kassal, vagy varsával fogták, és eladásig másfél, két méter mély fedett vermekben tartották, s a környező falvakban vagy a vásárokon adták el.

A pákász szerszámai

A pákászok az Ecsedi-lápon két-háromágú bottal járták az ingólápot, amely botnak nadályozó volt a neve. De nélkülözhetetlen szerszám volt a nádvágó kasza, lápmetsző ásó, vagy a csíktök kasornya, amelybe a csíkhalat gyűjtötték, s amely az egyetlen termesztett növényükből, a kabaktökből (Lagenaria vulgaris) készült, ebből készítették evő- és ivóedényeiket is.

A lápmetsző ásóval a lápos talajt ásták fel, ha ivóvízhez akartak jutni, vagy ha varsájukat akarták leállítani.

Az ivóvizet (a lápi kútból) nádszálon szívták fel a mocsárból, oly módon, hogy a tőzegrétegen ledugtak egy nádszálat, olyan mélységig, míg tiszta vizet nem értek.

A pákászok tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak.

A pákászok az ingoványos talajon gyékényből font, hótalpakra emlékeztető "láptalpaló"-ban jártak, hogy bele ne süppedjenek a sárba, a vízen pedig nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek.

A láp lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, s ez magával vonta a pákászatnak, ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is.

Az utolsó pákász (1977) /film részlet/:

http://www.youtube.com/watch?v=xmhsZFUIu6k

Megjegyzés: Azért a pákász meg a rapsic nem ugyanazt jelenti, ebben a filmben inkább rapsicot látunk...

Rajzok: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1k%C3%A1szat

Összeállította: Buborék (K.A.)